Beteg.

Várunk a doktornéninél

Hétköznap délelőtt 9:30. Fájó füllel fordultam ismerős orvos segítségéhez még néhány napja; éjjel visszatért a fájdalom, így újból az SZTK-ban kezdek. Édesapám - akié az ismeretség - velem tart; egyrészt segíteni a bejutásban, másrészt őrizni Mátét, amíg vizsgálnak.
Az orvos nincs az osztályon, irány a szakambulancia. A megadott szoba elé érve kb. sokkot kapok. Körülbelül 50 ember, kisbabától a kismamán át a nyugdíjasokig tolong az ajtó előtt. Kisgyerekek is állnak - nekik már nem jutott ülőhely. Nézem, hogy kinek kellene felállnia, hogy átadja a helyét - de senkit nem tudok mutatni. A pocakos várandósnak? A járókeretes néninek? A másik kisgyerekesnek? Rászorul az ülésre itt mindenki.
Ül ez a rengeteg ember, és várnak. Nekem meg - aki szemét mázlista vagyok - protekcióm van; szinte azonnal szólítanak. Elgondolkodom, hogy kézen fogom valamelyik álló kiskrapekot, és beviszem magammal a rendelőbe.
Csak az a baj, hogy a többieken azzal se segítek.

Azzal persze segítenék egy mákszemnyit, ha végigállnám én is a sort. Furdal is a lelkiismeret. Aztán a babámra nézek. Még alszik, a bacifelhőben. Apu meg is indul vele kifelé, minél kevesebbet van ebben a légtérben, annál jobb. Döntök. Élek a lehetőségemmel. A babámra fogom, de tudom, hogy ez csak féligazság. És közben haragszom az egészségügyi személyzetre, akik biztosan az okozói annak, hogy a rendszer ilyen rosszul működik.

Aztán néhány nap múlva Máté is beteg lesz. Nem akar enni, vigasztalanul sír, nem tud aludni, görcsöl, jól láthatóan fájdalmai vannak. Letelefonálok a doktornénihez, már a rendelés végén járunk, megegyezünk, hogy leviszem. 10 perc múlva ott vagyunk.
Becsengetünk a külön ajtón, beengednek a külön váróba, hogy a kisbaba ne várakozzon a beteg gyerekekkel együtt. Itt pedig 90 percnyi várakozás következik.
Hüledezek, hiszen a végén már 1 órával tartunk a rendelési idő lejárta után. Találgatom, hogy vajon ittfelejtettek-e minket. De nem. Még tart a munka a szomszéd szobában.
A másfél óra végén már elég dühös és kimerült vagyok. Máté szerencsére - nem tudom, milyen csoda folytán - alszik, nem sír. Már elgondolom magamban a mondatokat, amiket majd akkor mondok, mikor ránk kerül a sor: ilyen kicsi babát ennyire megváratni; pelenkázás, szoptatás, nem így megy ez...
Aztán megérkezik hozzánk a doktornő, és elnézést kér, amiért ennyit kellett várnunk. Elmondja, hogy valóban 1 órája vége a rendelésnek, dehát ennyien voltak, neki el kell látnia mindenkit. Kerek 30 percen át foglalkozik Mátéval, közben megnézi, hogy hogyan szopizik, hátha ez a baj forrása, az asszisztensnő veszi le a kaki-mintát a pelenkából, és a végén még az új hordozókendőnket is megcsodálják.
Másfél órával a rendelés kiírt vége után távozunk, kaptunk 3 gyógyszert, 2 mintát vihetünk az ÁNTSZ-be, és a doktornő kér, hogy másnap hívjam fel, egyeztessünk, hogy hogy van a baba. Mátét megdicsérik, hogy milyen szép, okos, formás, mennyit nőtt.

Én pedig - újfent - elszégyenlem magam.
Komolyan azt gondoltam, hogy az egészségügyi dolgozók hibájából mennek úgy a dolgok, ahogy? Komolyan velük vagyok ingerült, nekik fogalmazok habzó szájú mondatokat arról, hogy a beteg embert hogy is kellene kezelni?
Itt mindenki kedves, korrekt, segítőkész. Vagy legalábbis a legtöbben. Mióta kisbabám van (oké, az első napot leszámítva) csak jó tapasztalataim voltak az egészségügyben dolgozókkal. De NEM az egészségüggyel. Az egy tragédia, úgy, ahogy van. És nyilván a benne dolgozók szenvednek ettől a legjobban.

Hála nekik!