Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2015. szeptember 28., hétfő

Pénz. Mosható.


A kezdetektől fogva tudtam, hogy mosható pelenkázni szeretnék. Mert nem műanyag, környezetbarát, kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk, és mert jóval olcsóbb, mint az eldobható pelus.

Aztán megszületett Máté, és az elején eldobható pelenkába csomagoltuk - csak amíg a köldökcsonkja le nem esik. Aztán leesett. És az első napokban iszonyat kínlódás volt a kényelmes eldobható pelusok után a macerásabb moshatókat használni. És hajtogatni. És beletenni a pelusba. És kivenni. És áztatni. És sikálni. És kimosni. Kiteregetni. Megvárni, míg megszárad. Újra hajtogatni. És így tovább.

Viszont csodálatos érzés volt a kakis pelust nem a szemetesbe dobni, hanem az áztatóba, tudván, hogy ezt bizony még újra felhasználjuk majd.

A kezdeti sikereken felbuzdulva és kudarcokból okulva beszerezünk végül egy 20 db-os mosható pelus szettet, használtan, egy mamás fórumról, amivel az egész rendszer sokkal egyszerűbb; marad az áztatás, mosás, teregetés, bepatentolás, ráadás, levevés, áztatás, stb. Nem volt olcsó így sem; de nem is volt horror. Újonnan 120.000 Ft-ot kóstált volna. Most nem a legmodernebb, legszebb, legdekoratívabb szettünk van - 41.000 Ft-ból...

Máté naponta kb. 10 pelust "fogyaszt". 1 db jobb minőségű pelenka ára kb. 60 Ft. De legyen az egyszerűség kedvéért 50 Ft/db. Ez napi 500, azaz havi 15000 Ft-ot jelent. Ha 2 éves korára szobatiszta lesz, akkor csak addig 360.000 Ft-ot költenénk el csak pelenkára, alaphangon, jóindulatúan számolva.

Popsikrémet, popsitörlőt, peluspapírt, mosószert így is használunk, kidobunk, "pazarlunk".

Viszont elgondolkodtató, hogy amikor Székesfehérváron bemegyek a bababoltba (igen, bármelyikbe, kipróbáltam), akkor nagyon furcsán néznek rám, hogy mosható pelusos felszerelést, kellékeket keresek; ugyanakkor a rengeteg rászoruló család, akiknek kivan a popsija a pelusból, mind-mind eldobható pelenkával zsonglőrködik.

Nem értem. Azaz: persze: értem. Csak nem akarom érteni...

2015. szeptember 19., szombat

Hétközmami


Sikerélményem van. :)

Tartottam tőle, hogy a kisbabás élet teljesen maga alá fog temetni. Tartottam tőle - pláne tartottam, hiszen már az elején kiderült, hogy Máté nagyon bújós, fizikai kontaktot igénylő baba - hogy most hónapokig semmi másból nem áll majd az életem, csak és kizárólag a baba figyeléséből, gondozásából. Hogy futni fog a lakás, törzsvásárlói kedvezményt ad a pizzafutár, nem lesz tiszta ruha, pláne nem a szekrényben; hogy az egyesület-elnöki feladataimat hírből se fogom tudni kezelni, nemhogy naprakészen...

Most pedig úgy tapasztalom, hogy sokkal hatékonyabban mennek az ügyintézési- és háztartási feladataim, mint korábban, amikor napi 8 órát legalább házon kívül töltöttem. NAV, Kormányablak, felelősségbiztosítás, orvosi időpontok elintézve; ugyanúgy hetente takarítok, a szennyes üres, van főtt étel a hűtőben (amit én főztem, nem a menza, és nem a nagyi).
És közben folyton Mátéval vagyok. Beszélgetünk, nézelődünk együtt, amikor ébren van - és közben csinálom a dolgomat is. Hol úgy, hogy a hordozókendőben csücsül, és velem együtt főz vagy mosogat; hol úgy, hogy a kanapéról figyeli ahogy teregetek, hajtogatok...

Szóval: nem egyszerű az idő-matek itt, ezt nem állítom. De legalábbis nem megoldhatatlan.

És ez - mostanában a ritka jelenségek egyikeként - mélységes sikerélménnyel tölt el. :)

2015. szeptember 15., kedd

Miért egy?


Az elmúlt hetekben sokakkal beszélgettem a baba-témáról (mily meglepő!); többször előkerült a "majd a másodikkal könnyebb lesz" frázis is. El is hiszem. Ugyanakkor a Férjem is, én is megfogalmaztuk már - külön-külön és együtt is - hogy valószínűleg nekünk nem lesz második babánk.

Erről meg a világ hallani sem akar. A többség azt gondolja, hogy a nehéz szülés, az alvásmegvonás, a babás kiképzés nehézsége miatt gondoljuk így.

Na, én nem így látom.

Máté meglepetés-baba, ajándékba kaptuk, és elképesztően örülünk is Neki. Igen, nehéz volt a szülésünk. Igen, 3 óránként fent vagyunk éjszaka. Igen, Máté kötött fogású kissrác: csak testközelben nyugszik meg, alszik el.
Mégsem ezek az okai annak, hogy úgy látjuk, nem lesz tesója.

Sokkal inkább az alábbi két dolog:
Először is: egy ilyen picurt nevelni, gondozni, táplálni, óvni olyan feladat, ami teljes embert - alkalmasint néha 2 teljes embert - kíván. Máténak ezt szerencsére meg tudjuk adni, hiszen erősek, egészségesek és elszántak vagyunk mindketten. Ugyanakkor nem érzem azt, hogy szeretném vagy tudnám ezt az energia-mennyiséget megosztani két manócska között. Nem érzem azt, hogy fair lenne; és azt sem érzem, hogy bírnám, bírnánk. Annyit szeretnék vállalni, amennyit még tudok becsülettel. Úgy érzem, tőlem ennyi telik. Azért, mert közben nekem fontos az is, hogy ne legyen itthon totális káosz; hogy minden nap megmoshassam a hajamat; hogy emberek közé jussak 2-3 naponta. Ezek önző, önös szempontok: viszont azzal teszem még mindig mindenkinek a legjobbat, ha tudom a saját határaimat, és számolok velük. Hiszen ha nem így teszek, akkor összeomlás, vagy legalábbis feszültség lesz a vége; arra meg nincs szüksége egy (kettő) kisbabának.

Másodszor pedig: Azért nem vállaltunk tudatosan gyereket, tehát azért nem terveztük, hogy kisbabánk legyen, mert a Férjem is, én is baromi szabad lények vagyunk; nagyon nehezen tűri mindkettőnk, ha bármilyen körülmény korlátoz minket a szabad mozgás- és döntés-terünkben. Egy kisbaba pedig - legyen bármilyen imádnivaló is - mégiscsak ilyen tényező. Amit szeretettel vállalunk Máté kedvéért, hiszen megérkezett hozzánk, minket választott, nekünk pedig Ő az első. Viszont - látva, hogy ez mekkora energia-ráfordítást igényel - tudatosan valószínűleg nem választjuk majd mégegyszer ugyanezt. Igen, fontos, hogy legyen gyerekünk, szerettünk volna mindketten. Ugyanakkor annál, hogy második gyerekünk is legyen, fontosabbnak érzem/érezzük azt, hogy legyen életünk, mégpedig olyan, amilyet szeretünk, amilyet örömmel és derűvel élünk, nem lemondásokkal vagy beképzelt mártíromsággal.

Lehet ezt sokféleképpen nevezni. Akár önzésnek is.
De számomra ez inkább a tudatosság útja.

2015. szeptember 13., vasárnap

Extrém


Nem lenne igazán extrém sport ez a kisbabásdi, ha nem úgy kellene helyt állni nullától huszonnégy óráig, non stop, hogy az ember nem vihet be a szervezetébe se gyógyszert (Fájdalomcsillapítót se. Allergia-gyógyszert se.), se alkoholt, se koffeint; nem alhat, sportolhat, szerelmeskedhet, ehet bármit kedve szerint...
Mindezen alapvető megvonások mellett folyamatos fájdalmak ellenére kell az egészhez jó képet vágni, türelmesnek és kiegyensúlyozottnak maradni, nem elveszíteni a béketűrést.

Tisztára, mint egy komolyabb kínvallatás valami kémfilmben. Ahol a végére az emberből vagy hulla lesz, vagy hős.

Bár most a hullává válást látom esélyesebbnek, az is biztos, hogy hős már nem lesz belőlünk.

Maximum család.

2015. szeptember 7., hétfő

Szakmai ártalom


A holnapi hétkezdésről beszélgetünk. Bár még nem vagyok tökéletesen, azt boncolgatom, hogy elkezdhetnénk visszaszokni a normál kerékvágásba: Zsolti először csak pár órára, aztán majd napról napra egyre hosszabban mehet a műhelybe dolgozni, amíg én egyre hosszabb időre menedzselem az itthoni történéseket Mátéval.

Én: - De azért nem arra gondoltam, hogy reggel 6-tól este 6-ig bent lennél...
Zsolti: - Reggel hattól este hatig?!? Ha reggel hattól este hatig bent lennék, akkor tutira bepelenkáznám az összes gyalut. És lehet, hogy néhány fűrészt is.

2015. szeptember 5., szombat

Öribari


Bogi barátnőnk nálunk aludt az este.
Éjjel én tartottam a baba-frontot, reggel Zsolti. 4 szoptatás, rengeteg pelus-csere, összekakilt nagyágy, pelenkázó, hálózsák; lebukott teljes öltözet babaruha, és sok pisi.
Beszélgetés ma reggel a nappalinkban:

Én: (hordozókendőben rámkötve Máté, aki 2,5 órája most bírt elaludni, a fotelben ringatom magunkat, közben kakaóscsigát eszem kétpofára): - Nem esztek reggelire egy rántottát?
Zsolti: - Bogi, kérsz rántottát?
Bogi: - Ja-ja, az jó lenne!
Zsolti: - Akkor csinálsz egy rántottát?
Bogi: (röhög a nyomorunkon) - Jah, persze!

 IMÁDOM a barátainkat!

2015. szeptember 3., csütörtök

Köszönet


Ébren volt az első perctől. Kezet fogott, derekat masszírozott (pedig hogy utálja csinálni), kísért, tartott, biztatott, aggódott, együtt küzdött. Bagettet sütött. Teával kínált. Megtartott, megvédett, erőt adott.
Vele volt, mikor nem mehettem. Velem volt, amikor nem tudtam egyedül. A mellkasán altatta, míg éhes volt, napokig. Aztán én alhattam magamat ringatva a mellkasán. Táplál, hogy táplálhassam. Gondoz, hogy gondozhassam. Vigasztal, hogy vigasztalhassam. Este mindkettőnk álmát őrzi. Mindent megtesz, amiről azt gondoltam, nekem kell majd megtenni.

Ma nincs apák napja. Ma nincs különleges alkalom.
Csak egy nap az életünkből.

Egy nap, amin mérhetetlenül hálás vagyok Neki.
A Férjemnek. A kisbabám Apukájának.

2015. szeptember 2., szerda

Amikor a Férjem meglepett...


...egy hiperszuper szabóollóval, amire már nagyon régen vágytam, az úgy volt, hogy igazából nem is lepett meg vele, azaz nem is lepett meg; vagy legalábbis nem azzal, és nem örömtelien.

Hanem hazajött a méteráruból, ahová nagylelkűen elvállalta, hogy elmegy, és vesz anyagot a párnahuzathoz, hogy tudjak valamit csinálni, amikor itthon vagyok, és nem csinálok semmit, csak nézem, hogy a kisbaba alszik, és ebben kezdek megkattanni.
Nagyjából emlékezett is, hogy merrefelé volt az anyag, amit vettünk, a készséges méterárus hölgy meg emlékszik már ránk, és ő is tudta, hogy pólóanyagot szoktam venni (Kismamaszoknyának. Na jah.), úgyhogy mivel párnahuzatról szó sem esett az üzletben, hozott is a Férjem 3 méter 10 centi pólóanyagot, 7000 Ft értékben.

Amibe nem lehet behúzni a párnát.

Főtt a fejem rendesen, meg égett az arcom, hogy miért nem küldtem Vele mintát; de aztán napirendre tértem az ügy felett. Másnap viszont volt fél órám (amikor a baba aludt, vagy legalábbis: amikor úgy nézett ki, hogy aludni fog, mindaddig, amíg ki nem léptem az ajtón, mert onnantól persze bömbölt. Murphy. Vagy hetedik érzék. Döntsetek.), úgyhogy merészen autóba ültem, és elmentem az anyagjaimmal a méteráru-üzletbe.
Elregéltem a történetet (8 napos kisbaba, ügybuzgó Férj, párnahuzat, 7000 Ft, stb.), és láss csodát: az elsőre kicsit szigorú főnök-úr azonnal méltányosságot gyakorolt, és megbeszéltük, hogy kicserélik nekem az anyagokat, a maradék 5000 Ft-ot (mert a vászon nem olyan drága ám) levásárolhatom.

Nem akartam elnyújtani az ügyletet. Szabóollóra meg már eszetlen régóta vágyom. Kábé mióta varrok. Utánaszámoltunk egy kicsit, és láss csodát: a kisebbik szabóolló megvásárlása esetén már csak 400 Ft-om maradt volna az eredeti, szerencsétlen ügylet után.

Arról meg lemondtam, kapcsolat-ápolás gyanánt. Mindenki jó szájízzel zárt: a bolt, és én is.

Így történt, hogy a Férjem - tudtán kívül, mégis óriási szeretettől vezérelve - meglepett egy vadiúj, Fiskars szabóollóval. :)