"Hogy kerül egy csecsemő a kocsmába?!"

- tette fel a kérdést felháborodva egy néhány sörtől és felestől szűkült látókörű tinédzser 20 perce a Múzeum Café-ban.

Történt ugyanis, hogy Máté nagyon nyűgös volt délután, amire - úgy sejtettük - gyógyír egy kis séta a friss levegőn. Nosza kaptuk magunkat, kendőbe töltöttük az ordító kisdedet, és elindultunk a postára, úgyis dolgunk volt ott.
Máté a szabadban azonnal delejes álomba merült, így a posta után úgy döntöttünk, kerülővel jövünk haza, sétálunk egyet a belváros felé.
Jólesett a séta, Zsoltinak meg eszébe jutott, hogy inna egy pohár sört. Hazafelé útbaesett a "Múzeum", ígyhát az alvó Mátéval betértünk. Mindketten, vesztünkre. Máté a melegben töltött nettó másfél perc alatt ébredezni kezdett, és már az sem segített, hogy Zsolti végül kiment vele a kerthelyiségbe. Hasztalan. Mire a kezemben volt a sör meg a forrócsoki, Zsolti telefonon hívott: menjünk, Máté ordít.

Nekem meg nem volt kedvem csapot-papot otthagyva hazarohanni a nagyon hirtelen magamba döntött forró csokival; pláne mindezt úgy, hogy Máté végigordítja a tízperces hazautat. Kértem Zsoltit, hogy vegye ki a kendőből, mert a kisbabát most bizony meg kell nyugtatni.

A Múzeum Café zegzugos hely. Ma este - lévén őszi szünet - tele volt közép- és főiskolásokkal. A kabátomba bugyolált bőgőmasinával először a földszinti sarkot néztem meg, de az foglalt volt. Ezután az emelet felé vettem az irányt; Máté éhesen és kómásan bömbölt a karomban.
Az emeletre érve egyből találtam egy szabad és kényelmes sarkot, ahol leültem, letettem Mátét, kivetkőztem a vastagabb ruhadarabokból, és a lehető legdiszkrétebben elkezdtem Mátét megszoptatni. Zsolti sehol. A fent ülő fiatalok közül páran ránk néztek, mikor megjelentem az ordító babával, de aztán - ahogy csend lett - ránk se hederítettek többé.

Felhívtam Zsoltit, mondtam, hol vagyunk, végre odatalált. Annyira ideges volt, hogy le sem ült. Ahogy elmesélte, lent a tinédzserek összesúgtak a hátunk mögött: "Mit keres itt egy csecsemő?!" Máté eközben félálomban, békésen cuppogott a kabátom takarásában...

Egyszóval: kedves tinédzserek! Attól, hogy gyermekünk született, mi nem haltunk meg! Ugyanazok az emberek vagyunk, akik néhány hónappal ezelőtt voltunk. Csak kicsit több a dolgunk, kevesebbet alszunk, nagyobb felelősség nyugszik a vállunkon. Jobban elfáradunk. Nagyobb a szükségünk, ugyanakkor kevesebb a lehetőségünk a kikapcsolódásra. Nem érzem magamat szar embernek azért, mert kéthetente egyszer szeretnék felnőtt ember módjára kikapcsolódni. Azért meg pláne nem, hogy mindezt a gyermekemet magammal víve, így Vele együtt teszem. Akkor érezném szar embernek magam, ha a 2 hónapos kisbabámat lepasszolnám, hogy kocsmázhassak.
Teljes mértékben ellenzem, hogy egy vendéglátóipari egységben mások kikapcsolódását megzavarjam a gyermekem viselkedésével, esetleg a sírásával. De ezt a kellemetlenséget mindösszesen kb. 60, de maximum 90 másodpercig kellett elviselnie a tisztelt publikumnak. Míg ha azonnal menekülőre fogom, akkor a kisbabám tízszer ennyi ideig bömbölt volna éhesen, mire hazaérek Vele.
Máskor is be fogunk térni egy pohár (!!!) sörre, amikor Máté a mellkasunkon alszik. Máskor sem fogom rosszul érezni magamat, amiért megetetem egy csendes sarokban, ha éhes - még akkor sem, ha a női mellnek nem ebben a funkciójában való értelmezéséhez vagytok hozzászokva. Máskor sem fogom megtagadni magunktól a kikapcsolódást, csak azért, mert szülők lettünk.

Így tanul mindenki az elfogadó együttéléshez szükséges toleranciát. Máté is. Mi is.
És Te is, kedves felháborodott tini.