Nő a tükörben

Fotó: Vágó-Lévai Katalin

Én vagyok az a nő azzal a nagyon helyes kisfiúval. Amikor látsz minket, azt látod, hogy milyen csinosak vagyunk, összeszedettek. Látod, hogy figyelünk egymásra, talán hallod, ahogy éneklek Neki. Látod, hogy türelmes vagyok Vele; de ha nem sikerül, akkor is legalább igazságos.
Látod, hogy ketten vagyunk egymásnak. Látod, hogy nem zárkózunk be. Van programunk szinte minden napra, rengeteg barát, ismerős, rokon.
Azt is látod, hogy teendőnk is akad bőven. Házimunka, munka, önként vállalt szívességek. Látod, ahogy kifogyhatatlan energiával egyensúlyozok 4-5-6-7 feladat között, és kicsit irigyelsz, hogy ennyi felé tudom megosztani magamat. Ha nem látnád, hogy közben a Kicsivel is foglalkozom, talán féltenéd; így látod, hogy nincs rá okod.
Aztán kiderül a sport is. Kétnaponta eljárok? Versenyre készülök? Mégis mikor? Milyen időből, energiából minden mellett? Babakocsival futok? Nem nagyon nehéz az?
És még főzni is marad időm? Pedig hányan rendelnek! Hetente takarítás? És olyankor a székeket is felpakolom?
És én veszem meg mindenkiét? És lefotózom barátságból? Hogy lehet, hogy nekem csak 10 perc kitérő, és belefér, míg más neki se' veselkedik?

Én vagyok az a folyamatos kötéltáncot járó nő azzal a tündéri kisfiúval. Nem látsz minket, amikor képtelenek vagyunk felkelni betegen, reggel. Nem látsz, amikor összefeszülünk, ő őrjöng, csapkod és már én is kiabálok.
Nem látsz, amikor számolom a perceket, hogy mikor lehetek már végre egyedül. Nem látsz, amikor kétségbeesetten keresem a társaságot, futva a gondolataim magánya elől.
Nem látod a pánikomat, amikor túlvállalom magam, se a kapkodásomat, amivel totál feszülten, de minden nyamvadt teendőm végére járok. Nem látod, amikor a Kicsi órákig játszik egyedül a felettem tornyosuló felhők árnyékában.
Nem látod, amikor betegen is futok, sírva is futok, mert a gondjaim elől kell elfutnom kétnaponta.
Nem látod, amikor sosem látott ételeket találok és tálalok fel a szinte üres hűtő előtt fejet vakarva, ahelyett, hogy rendes, tápláló fogásokat ennénk mindketten. Nem látod, mit összegörcsölök, hogy mikor takarítsak - annyira utálom! Nem látsz, amikor gyerekkel a hátamon, lihegve, totál leizzadva fordulok 3. kört a kocsiból a harmadikra, és nem hallod, ahogy anyázok, amikor leesik a kulcs-csomóm.
Nem látod, hogy az önbecsülésem a másoknak tett szívességek pókfonalain lóg. Nem látod, hogy folyamatosan bizonyítani akarok magamnak pontosan úgy, ahogy másoknak.

Látod, amikor mosolygok, de nem látod, amikor a könnyeimmel küzdök a fiamat nézve, azon gondolkodva, hogy mennyi mindent szeretnék még megadni neki, amit valószínűleg már elpuskáztam; vagy épp este, az üres, sötét lakásban, amikor senkivel nem oszthatom meg az örömömet, bánatomat, és végül mindig az a legnagyobb boldogságom, amikor bebújok a bársonyosan szuszogó babám mellé. Látod, mennyi felé megyek, de nem látod, hogy milyen kétségbeesetten kapaszkodom ezekbe a szalmaszálakba: már csak a hétvégéig kell kibírni...

Ne irigyelj. Ne is sajnálj.
Nekem jó ebben az életben, ez az én Sorsom, és értem is, szeretem is. Ne mérd magad hozzám, mert azzal mindkettőnket megítéled. Ne ítélj. Csak fogadj el. És fogadd el Magadat is!