Mélyet lélegezni

Én nem gondoltam, hogy az ember valóban kezdhet Új Életet.

Mert a személyiség, az emlékek, a múlt tapasztalatai, sebei nem változnak; vagy ha nagyon lassan, idővel mégis formálódnak, akkor sem tűnnek – nem tűnhetnek – el nyomtalanul. Az Új Élet inkább csak amolyan vágyálom. Csoda – gondoltam, az kell ide. Az kellene ahhoz, hogy lehessek boldog, laza, felszabadult. Szabad. Mélyen, legbelül. Félelmektől. Elvárásoktól. Saját görcseimtől.

Nem hittem a boldogságban – ahogy igazán a csodában sem.

Aztán persze a fejemre esett.

Mondhatnám, hogy magamnak csináltam; hogy megdolgoztam érte, fejlődtem, tanultam, megharcoltam és kiérdemeltem – de én abszolút nem érzem így. Nyilván abban is lenne igazság.

Megérdemlem-e? Szerintem mindenki megérdemel legalább egy esélyt. Esélyt mosollyal ébredni, ami kitart estig; esélyt hangosan énekelni száguldó tájak között; esélyt a vágyainak beteljesülni; esélyt valakire, aki szavak nélkül is érti.

Esélyt, hogy ha lehunyja a szemét, mélyen legbelül visszamosolyogjon magára.

Nem hiszem, hogy meg lehet ezért dolgozni – nem tudom, hogy ha egész életemben fejlődöm és alakulok, azzal vajon megszolgálom-e ennek az érzésnek az árát. De nem is gondolom úgy, hogy feltétlenül kellene.

Kaptam. Elfogadom. És boldog vagyok vele.

BOLDOG. Értitek? :)