Vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor úgy érzi, hogy szétveti a düh. Ismerős mindannyiunknak. Amikor tele a kezünk a vásárlás után, és fejbevág a kocsiajtó; amikor richtig nem veszi fel a telefont, akinek kellene, amikor sürget az idő; amikor hatodszorra döglik be valamelyik elkényeztetett technikai kütyünk; amikor a Sors olyat oszt ránk, amire nem érezzük úgy, hogy rászolgáltunk (pedig rászolgáltunk ám tutira).
Ilyenkor szinte mindenki más- és más módon reagál.
Van, aki úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és belül forrong; de mindezt nem adja a folyton figyelő és értékelő környezet tudtára. Na neki idővel gyomorfekélye lesz, vagy egyszer kitör, de akkor akkorát robban, mint az izlandi vulkán.
Van olyan is, aki nem szól egy szót sem szintén, de belül azt gondolja: "Nem történt tragédia. Oké, hogy fáradt vagyok, és a legszívesebben már most otthon lennék, de a HÉV sofőrjének az a dolga, hogy időben elinduljon, és ne várakozzon lélekszakadva rohanó emberekre. Nemsoká jön a következő szerelvény, és 10 perccel később leszek otthon. Nagy ügy. Ennyi időt tud várni a házimunka." Na, neki azt hiszem, hogy nem lesznek az idegeskedés miatt pszicholszomatikus problémái. Mert megtesz mindent, ami Tőle telik, aztán pedig elfogadja a megváltoztathatatlant.
És van, aki azonnal kiadja a dühét, kiabál, csapkod, dühöng, és olyasmi is elhagyja a száját, ami bizony a virtuális nyomdafestéket sem nagyon tűri. Ahogy én is tettem tegnap este. Pszichoszomatikus bántalmai persze neki sem lesznek - arra viszont nem árt ügyelnie, hogy meddig merészkedik el milyen emberek előtt - ugyanis a dühöngés, esetleg az agresszivitás nem a szimpatikus emberi megnyilvánulások közé tartoznak. Túl gyakori, vagy túl heves belőlük pedig egyenesen taszító vagy ijesztő lehet. Emiatt aztán nem árt, ha az ilyen heves vérmérsékletű társaim(mal együtt én is) megtanulják a feszültésgüket pozitív gondolatokba fordítani, és az energiájukat inkább a megoldás megtalálására, vagy az optimista hozzáállás teljes átélésére fordítani, mint gázpedál-nyomásra, kormány-tekerésre, káromkodásra, vagdalkozásra.
Mert bár gyomorfekélyt nem okoz (maximum autóbalesetet), attól még egyik sem visz előre.
Viszont az is tény, hogy sokkal előbbre lendít, mint a belül forrongó, ki nem adott, emésztő düh. Annál - úgy gondolom - nincs rosszabb.
Így aztán ha - ahogy tegnap is történt - valaki megkérdezi, hogy van-e valami bajom, mert csüggedtnek tűnök; én pedig - ahogy tegnap is tettem - erre azt felelem, hogy igen van, de ha elmondom, akkor kiabálni is fogok valószínűleg, ugye nem baj; akkor miután rábólint a dologra, ne csodálkozzon, hogy olyanok jönnek majd a számból, amiben (hogy Dédim szavajárásával éljek) még p*csa is van. Egyrészt, mert én szóltam előre.
Másrészt pedig, mivel így legalább nem lesz gyomorfekélyem ugyebár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése