Női szolidaritás

Este 7. Négyes-hatos villamos. Ülök, olvasok. Valahol a Wesselényinél felszáll egy pár. A srác leül elém, a lány álldogál mellette. Én észre se veszem őket kábé. Csak a Blahán, ahol megürül két hely kicsit odébb.
- Nem megyünk oda, ott van két hely egymás mellett? - így a lány.
- Nem. - így a fiú flegmán.
- Oké. - a lány nem száll vitába.
A srác nyüzüge ropi-harcos. A lány csinos, szép a haja.
Felnézek. Aztán hátra. Még szabad a két hely. Felállok.
- Üljetek le. - mondom kijelentő módban a vállam fölött.
- Nem kell...- így a lány, de azért leül.
A srác jól megnéz.

És szívesen visszamennék, és megmondanám a lánynak, hogy nagyon gyorsan álljon fel, és szálljon le a következő megállónál, és tűnjön el az első random sikátorban, mire a srác megmozdítja a lusta seggét - de anélkül, hogy hátranézne.
Szívesen megsimogatnám a karját, és megmondanám neki, hogy ő annél sokkal szebb, és sokkal többet ér, minthogy egy olyan férfi mellett éljen, aki arra sem méltatja, hogy odébbmenjen az ő kényelméért 3 métert (nemhogy felajánlja az egy helyet) - amit mellesleg egy vadidegen is szívesen megtesz.
Szívesen beszélgetnék vele egy tea mellett, hogy jó-e ez neki így; hogy biztos-e abban, hogy ezt akarja; hogy miért nem hiszi el, hogy ő ennél többet érdemel.
És szívesen megmondanám neki, hogy ha elfogadja ezt, és ő sem mozdul lusta módon - a kapcsolatból - akkor valóban valamilyen szinten ezt fogja érdemelni; akkor ő keresi magának a "bajt".

Visszanézek rájuk. A csávó méreget. Gondolkozom, hogy leszálláskor odavessek nekik valamit, amin aztán egész este gondolkodhatnak. Nem durvát. Csak gondolatébresztőt.
Nem teszem. Nem vállalhatok felelősséget mindenki döntései felett.
De ezúton üzenem a lánynak - ha látnátok -, hogy szép, és kedves, és egy ülőhelynél még sokkal többet is megérdemel.