Vendégkönyv

Kedveseim!
Ha Van szerencsétek a jövőben Szilvásvárad felé járni, és esetleg pont a nevezett településen ér titeket a kínzó éhség, kérlek Benneteket fogadjátok meg a tanácsom! NE (ismétlem NE) térjetek be a főút mentén, orbitális méretű, szocreálból hátramaradt táblák által hirdetett vendéglátó-egységekbe! Nem éri meg. Egy részükbe ugyanis be sem tudtok térni (kiváltképp a mostanihoz hasonló uborkaszezonban), mivel ZÁRVA van. Megparkoltok, elolvassátok az étlapot a ház előtt, felkészítitek az emésztőnedveiteket a megajánlott finomságokra, aztán realizáljátok, hogy a helynek esze ágában sincs csillapítani az éhségeteket!
De ennél is csak rosszabb kilátásaitok vannak arra az esetre, ha egy fent jellemzett műintézményt esetleg véletlenül NYITVA találtok. Nekünk sikerült. Be is tértünk. És ami bent fogadott...
...Nos azt még megérteném, hogy a kedves felszolgáló fiatalember már nagyon rég nem látott fehérszemélyt a nagymama-korosztály alattiból, így valóságos kuriózumnak tekinti a megjelenésemet - de kérdem én, miért kell ezt egy egész testre kiterjedő, leplezetlen és gátlástalan szemrevételezéssel jeleznie - mondjuk a készséges kiszolgálás és udvarias modor helyett? Másodszor pedig: mi haszna származik az intézménynek abból ha az étlap nagy részén olyan fogások szerepelnek, amik jelenleg nem állíthatóak elő a konyhán található alapanyagokból? És ha már ez a helyzet, a felszolgáló miért sorolja el ezen ételek elkészítési módját készségesen a kérésre, és miért csak utána jelenti be, hogy a kért étel jelenleg nem elérhető a tisztelt közönség számára? Vagy (urambocsá) ha az étlap egyszerűen egy iratbugyiba csúsztatott kétoldalas, színes nyomtatvány, akkor az effajta pangó időszakokra miért nem gyárt az egység egy "B" étlapot - azzal, ami VALÓBAN kapható?
Ezeket a kérdéseket azonban nem tettük fel. A harmadik (vagy negyedik) "Sajnos azt nem tudok hozni." után elővettem a legbájosabb mosolyomat, Zolira ragyogtam, és a legnagyobb magabiztossággal csak ennyit kérdeztem: "Kedvesem, akkor nem nézzük meg inkább a halsütőt?" Nagyobb sértés - mit tagadjam - nem jutott eszembe. Zoli bólintott, fizettünk (egy teát és egy gyümölcslevet) és mentünk.
Majd némi útbaigazítás segítségével megtaláltuk A szilvásváradi ÉTTERMET. Így, csupa nagy betűkkel. A neve Táltos vigadó, a kastélyszálló felé lekanyarodó úttal szembeni kis utcát kell választani, a főútról balra. Az első kereszteződésből már látszik, nem lehet eltéveszteni.
Pangás itt is, kedves idősebb hölgy plussz egy felszolgáló fiú. Alig válogatunk 1 perce az étlapról, amikor tapintatosan megközelít bennünket a hölgy, és megkérdi, segíthet-e a választásban. Érdeklődve hallgatjuk. És az első két mondat után bizton tudjuk, hogy jól választottunk. Kiderül, hogy ő és a testvére főznek, helyi ízeket, olyan recepteket, amiket még a nagymamától lestek el. Tősgyökeres helyiek - ez látszik is, csakúgy, mint az, hogy nem holnapra akarnak meggazdagodni az üzletből. Sokkal inkább szívük-lelkük benne van. Választunk. Még a korábbi "sérelmet" is elpanaszoljunk. Nem túlságosan meglepetten bólogat.
Aztán kisvártatva érkezik az étel is. Kedves Olvasó, ettél már birsalmás-kolbászos bablevest? No, eddig még én sem. De egyszer - teljes bizonyossággal mondhatom - ki kell próbálni. Azután pedig megérkezett Ida borzasa, és a bakonyi márnemistudommi. Mindkettő akkora, hogy már a látványtól is komoly kétségeink támadtak a kapacitásunkat illetően. És az íz...Hamisítatlan ízes, házi konyha. Nem sajnálták ki se a fokhagymát, se a húst, se a tejfölt vagy a sajtot; addig ettünk, amíg csak belénk fért - ha nem egy kicsit tovább...
Végül a fizetés után (ami újabb kellemes meglepetéssel szolgált - a másik helyi műintézményhez viszonyítva pláne) sikerült kidöcögnünk az autóhoz.
Holnap is megyünk. Állítólag lesz sztrapacska.
És ha Ida mama azt mondja, lesz, akkor bizony lesz is.
A főút melletti panzió meg tűzze a kalapja mellé a kamembertes pisztrángot - már ha van...