Párbaj-kódex

Alapvetően jóindulatú, segítőkész, és egy kicsit naiv embernek indultam. Nálam, mióta az eszemet tudom, a gátlástalan és az élősdi megtalálta a számítását; nekem elég volt mindig azt mondani: "Bocsánat!", és az ügy bármily komoly is volt, el lett felejtve. Ha nem is azonnal, és nem is mindig tökéletesen nyomtalanul, de el lett.
Rám még az sem volt igaz sosem, ami valamelyik Rejtő-könyvben elhangzik az okos emberről: tudniillik, hogy csak kétszer lehet becsapni. Be lehetett engem úton-útfélen, hiszen (már csak magamból kiindulva is) tudtam, hogy az ember esendő, és hogy a "véletlen" sokkal gyakrabban véletlen valóban, mint ahányszor a kívülálló el is hiszi.
Az erkölcsi magaslat számomra sosem azt jelentette, hogy elosztom az észt másoknak, hogy hogyan is kellene - én mindig megpróbáltam ÚGY csinálni; és ha nem sikerült (mert erre is volt bőven példa), pontosan tudtam, hogy a saját portám előtt tonnaszám áll a söprögetni-való.
Legalábbis most így emlékszem. Lehet, hogy a messzeség megszépíti a tényeket, mégis úgy érzem, joggal mondhatom: bármekkora amplitúdóval is rezegtem az "igaz út" körül, soha nem csaptam be senkit; nem árultam zsákbamacskát; nem keltettem hiú reményeket és nem támadtam hátba a szövetségeseimet.
Egyesekről persze idő közben kiderült, hogy mégsem szeretnének az én oldalamon állni. Nem mintha egy-egy hibázás-megbotlás-felkelés után ne kaptak volna egy-egy biztató mosolyt; nem mintha nem értettem volna meg mindig, hogy a kísértés nagy, a körülmények szorongatóak, és az én elárulásom tulajdonképpen csak botlás volt az amúgy velem vállt vállnak vetve folytatott harcban; nem mintha nem fogadtam volna vissza bárkit is - sarkalljanak a történtek bármilyen fokozott óvatosságra is. Egyszerűen ezek a "szövetségesek" idővel már nem akartak egy csapatban küzdeni velem. A vélt, állított indok erre persze mindig más és más. A valós pedig mindig egy: az ember nagyon nehezen viseli önnön gyarlóságát. Főképp egy egyenes másikkal kontrasztban.
De őket sem vetem meg. Még csak nem is sajnálom őket. Egyenrangúak (ha nem is egyenjogúak) maradnak ők is. Hiszen olyan gyakran voltam már esendő én is.

Az utóbbi időben viszont (lehetséges, hogy kicsit Zoli hatására is) egyre nehezebben tolerálom a gerinctelenséget. Az árulást. A hazugságot. A könnyebbik utat.
Egyre kevésbé értem, hogy az emberek hogy néznek tükörbe másnap reggel, miután ok nélkül, vagy valami pitiáner, mondvacsinált októl vezérelve testileg-lelkileg bántalmaztak, megaláztak, kisemmiztek, önértékelésében összezúztak, minden reményétől megfosztottak egy másik embert. Pusztán azért, mert nekik így egy kicsit egyszerűbb. Még kevésbé értem meg azokat, akik kihúzzák magukat, magasra emelik a fejüket, és szomjazzák a dicsőséget, amikor a jutalmakról, dicséretekről van szó; ugyanakkor elfutnak, elmenekülnek egy-egy rosszabbul sikerült (urambocsá: önös szándékkal tervezett, felszínre kerülő) cselekedetük következménye elől.
Mert ebben az esetben bizony - bármilyen hányingerem is van magamtól - az egyetlen gerinces megoldás, hogy kihúzom magamat (ugyanúgy, mint amikor a jutalmakat osztják), és mindenki számára jól érthetően tudatom, hogy "Hibáztam, itt vagyok, ide lőjjetek!". És ugyebár még ezzel sem teszem semmissé a korábbi tettemet - azok általában megváltoztathatatlanok. De lehetőséget teremtek az esetleges revansra - ami lehet erkölcsi, anyagi, kapcsolati veszteség - és még valami másra is.
Arra, hogy emelt fővel távozhassak. Kihúzva magamat, mint eddig, vállalva, hogy esendő, a döntéseiben tökéletlen - de a felelősségvállalásban a tökéletességre törekvő Ember vagyok.
És megmutatva, hogy a Szövetségeseim továbbra is számíthatnak rám.
Az ókorban (Vagy a középkorban volt már? Történész-kollégák, korrigáljatok, kérlek!) nem számított hősi halottnak, akit a hátán (ergo menekülés közben) talált el nyílvessző. Akiket a mellkasukon ért a gyilkos csapás, nagy tisztelettel temették el.
Mert bizony, egy-egy ilyen csapás - amit a saját hibáinkért kapunk, cserébe - gyilkosak tudnak lenni testnek, léleknek. Mindemellett ha minden döntésedet felelősen hozod, ezek fogadásakor is joggal (és persze némi jogos félelemmel) húzhatod ki magad: hiszen az igazi Szövetségeseid úgyis látni fogják, hogy kinek a pártján állsz, és hidd el: meg is bocsátanak.

Ezúton szeretnék tisztelegni minden egyes Szövetségesem előtt, legyenek sebzetlenek, vagy tele dicső és megérdemelt forradásokkal. És ezúton szeretnék jelezni minden ál-szövetségesnek: néha az én béketűrésem is véget ér.
De ha elborítja az agyamat a harci rinaldó, és esetleg túlzok, hibázok az ítéletemben, bizton ígérhetem, hogy emelt fővel, egyenes gerinccel várom be majd a méltó csapást.