Amikor a legjobb okunk volna felszabadultan, megtisztultan, szabadságtól rezgő hangon kacagni, akkor gyakran könny szökik a szemünkbe; amikor pedig a szívszaggató, ömlőkönnyű zokogás ideje volna, gyakran lágyan,de az is lehet, hogy tébolyultan kacagunk.
Mert az érzelmek nem vegytiszták, bizony, hogy nem.
A szépség, a teljesség, a harmónia a szemünkbe csalja a meghatottság, az alázat és hála-adás könnyeit; a boldogan féltést, hogy sose-legyen-rosszabb, hogy bárcsak-örökkön-örökké-tartana-a-pillanat; és az együttérzést azzal a korábbi önmagunkkal, aki talán évekig várt erre vagy arra.
Az álnokságot, a hazugságot, a gyávaságot meg jóval könnyebb elviselnünk, ha "fel sem vesszük", legalábbis ezt kommunikáljuk a világ, és önmagunk felé. Nevetünk - hogy ne sírjunk. Nevetünk, hogy ne kapjunk gyomorfekélyt a bennmaradó feszültségtől; nevetünk, hogy jobb legyen tőle; nevetünk, mert úgy akarunk tenni, mint aki nem is érti, mi történik valójában. A nevetés a távolítás eszköze olykor. De sokkal jobb eszköz, mint a rágódás, önemésztés, ebben biztos vagyok. A nevetés jó nyugtató.
Hiszem, hogy minden érzésben benne van az ellenkezője is: a boldogságban a félelem a veszteségtől; a fájdalomban az öröm a megtisztulás felett; a félelemben a remény a jobbra; a haragban az érlelődő megbocsájtás.
Számomra az önfeledtség és a teljesség érzése talán az egyetlen ilyenfajta polaritásoktól mentes érzések-érzelmek. Talán ezért vágyom rájuk olyan veszettül-nagyon! De hiszem, hogy mihelyt elfelejtek majd irgalmatlanul vágyakozni utánuk, hamarost az ölembe pottyannak.
Hiszen a rettentő-erővel-fogásban is mindig benne van az elejtés, az elvesztés, és a laza könnyedségben is az erős tartás, nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése