És - ellenpontként - voltatok már úgy, hogy elhatároztátok: irreláisan féltek valamiféle fájdalomtól, pedig szükségtelen; ígyhát vettetek egy mély levegőt, és eldöntöttétek, hogy ez most NEM FOG FÁJNI?
Régebben migrénes fejfájásom volt, úgy havonta. Aki ismeri, tudja, hogy mit jelent a migrén: akár napokig kb. lábra sem tudsz állni, annyira fáj. Havi rendszerességgel másféle fájdalmak is kínoznak - ezt eddig nem sikerült olyan jól kezelni, mint a fejfájást.
Hiszem azonban, hogy minden fizikai fájdalomnak lelki, az adott területhez kapcsolódó pszichés alapja van. Ha a torkom fáj, akkor mondanék még valamit, amit nem lehet, vagy épphogy nem szeretnék valamiről beszélni; ha a fülem, akkor nem akarok halanni valamit; ha a fejem, akkor az engem foglalkoztató gondolatoktól teljesen kikészülök, és így tovább.
És épp emiatt, ha a hozzáállásomat, a szemléletemet megváltoztatom egy-egy téma viszonylatában, és tudatosan készülök fel az adott fájdalomra, megpróbálva belül, lelkileg ellensúlyozni az okát, "megbeszélni magammal", hogy erre a fájdalomra már semmi szükség, mert a problémát a testem jelzése nélkül is tudatosítottam és dolgozom rajta; akkor a fájdalom meg sem fog jelenni. Mert nincs értelme, funkciója.
Ha pedig valami mégis fáj, annak érdemes méginkább utána nézni, és feltárni, vajon mit akar jelezni. A testünk sokszor olyan tényekre vezet rá, amikre gondolni sem mernénk. Kiköveteli az őszinteséget önmagunkkal, és a tudatosság útjára vezet bennünket.
De természetesen csak akkor, ha hallgatunk rá. Máskülönben néha egyszerűen makrancosnak tűnik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése