Vágyakra vágyva

Z: Hogyhogy nem szeretnél SEMMIT? Nem szeretnél mondjuk egy saját otthont ehhelyett a panel-luk helyett?
V: Öööö, izé, biztosan jó lenne, de igazából sosem hittem benne, hogy egyszer lesz egy olyan otthonom, amilyet szeretnék.
Z: Akkor mi értelme az egésznek, ha nem hiszel benne?
V: Nem tudom. Valószínűleg semmi. Én már mindent megtettem, amit elvártak tőlem, és most fogalmam sincs, hogyan tovább.

Nos, a fenti beszélgetés valós előzményeken alapul. Van az úgy, hogy hónapok óta nem találod a helyed. Nem arról van szó, hogy a dolgaid nem mennek a megfelelő rendben. Csak valahogy a belső érzés nem teljes, nem komplett, nem az igazi.
Megszereztem a diplomámat. Nem is akárhogy - lehetőséget kaptam a szakdolgozatom publikálására, amit azóta sem vettem igénybe. Felajánlották, hogy elküldik az önéletrajzomat egy németországi tréner-cégnek. Azóta sem fordítottam le angolra. Zoli partner abban, hogy a kapcsolatunkat egy-két területen a még magasabb fokú közös boldogság irányába fejlesszük. Mégis gyakran képtelen vagyok összeszedni magamat arra is, hogy megfelelő partnere legyek ebben. A félretett pénzemet meg csak nagy lelkierő árán nem herdálom el. És az egyetemi tanár-továbbképzésem ügye sem mozgat meg különösebben. Függőben van, majd választ kapok rá, de nem küzködöm érte.
Leginkább ez jellemzi az elmúlt időszakot: Nem küzködöm. (a küzködés szó pozitív, "küzdelem" értelmében)

Egy jó darabig csak azt érzékeltem ebből, hogy bizonnyára lusta vagyok; és az elmúlt hosszú, és nagyon fáradtságos időszakot próbálom néhány hét, vagy hónap alatt kipihenni, miközben az alapvető megélhetésemet azért megtermelem.
Ezen a hétvégén viszont (főleg pénteken, és ma) több olyan beszélgetésünk is volt Zolival, amiből sokkal messzemenőbb következtetéseket tudok levonni. És nem túl kecsegtetőeket. (Bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden megoldás első lépése a felismerés - és gyakorta ez a lépés a legnehezebb.)

Arra döbbenek rá ugyanis, hogy a "pillanatnyi" megtorpanásom nem lustaságnak, vagy fáradtságnak köszönhető. Sokkal inkább a céltalanságnak.
Ennek oka pedig - nagy biztonsággal állítom - az apró korom óta az életemen végighúzódó folyamatos megfelelési kényszer.
Elmondom, miért! Mióta az eszemet tudom, mindig a külső elvárások jelentették a feladatokat, a kitűzött célokat a számomra. Elmondták a szüleim, a tanáraim, a társaim, később a párom vagy a lakótársam, hogy mi az elvárás - bizonyítvány, cölibátus, nyelvvizsga, diploma, mosogatás, szex, mittudomén - én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy a lehető legrövidebb idő alatt, és a lehető legkevesebb erőforrás befektetésével elérjem azokat, természetesen saját igényeimet nem kímélve. Ugyanis - sajnálattal mondom - nem voltak, és talán még ma sincsenek más igényeim, mint, hogy megfeleljek a fenti elvárásoknak, és ennek révén megkapjam a számomra szükséges, éltető sikerélmény-adagot dicséretben, mosolyban, elfogadásban, kompetensnek minősítésben.
Ugyanakkor a diploma nem a nagyobb tudás, és a későbbi szellemileg kielégítő hivatás; a takarítás nem a tisztaság; a szex nem a harmonikus párkapcsolat eszköze volt számomra - hanem MAGA A CÉL, függetlenül attól, hogy a környezetem elvárásai között ennél szofisztikáltabban, és valószínűleg rendszerben szerepeltek ezek a tényezők.
Ígyhát jelenleg fogalmam sincs, hogy hol szeretnék pszichológusként elhelyezkedni, vagy hogy akarok-e egyáltalán; hiszen a szüleim csak azt várták el, hogy munkám legyen, az meg már 4. éve ki van pipálva a listámon. És nem állok neki takarítani, mert Zoli szerint bőven jó állapotban van a lakás így is. Az meg biztos valami saját félresikerült hajlam, hogy engem zavar a kosz. És nem, fogalmam sincs, hogy milyen házban szeretnék élni - főképp olyanban, amilyenben a párom elégedett lesz. A szexről meg ne is beszéljünk. Az ugyanis - az eszemmel tudom - csak akkor jó, ha az ember legalább azt tudja, hogy ő maga mire vágyik.

Nehéz volt ráébredni - de büszke vagyok, hogy kis külső segítséggel mégiscsak sikerült. És nagyon szeretnék tenni ez ellen. Valószínűleg le fogok ülni gondolkodni, és meg fogom írni a magam kis listáját arról, hogy én magam mit várok el saját magamtól. Azaz: mire vágyom, mik a céljaim, mire törekszem, miért küzdök. Lehetséges, hogy 24 évesen ez furcsén hangzik; de biz'isten nem szeretnék azért szülni gyereket, mert Anyám elpöttyentette, hogy szeretne már unokát; és nem szeretnék olyan házban élni, amiben ha minden csak egy kicsit lenne máshogy akkor máris kézre állna; és kiver a víz attól, hogy egy életen át olyan munkát végezzek, amit nem élvezek igazán.

Hát ez a helyzet nálam. Nem valami rózsás - mindenesetre az utat már megtaláltam a gödör mélyéről. Most már csak azt kell tennem, amit tegnap is gyakoroltam: szépen, biztonsággal felmászni a csúcsra.