Azt viszont - pláne a kb. egy hete megfogalmazott bejegyzésben leírt érzéseim miatt - remélni sem mertem, hogy valaha is honvágyam lesz ide, Csepelre, a Panel utca gyökkettőbe, a porcica-falkák és mosatlan ablakok közé. A horvátországi nyaralás-párterápia előtt pedig - bevallom - azt is nehezen bírtam elképzelni, hogy nagy nehézséget fog okozni, ha egyetlen este külön helyen, külön városban kell aludnom Zolitól.
Jelentem, okozott. Jelentem, orvosoltam. Most itthon ülök a kanapén, megtérvén az utolsó busszal, és mosolygok azon a néha kishitű lányon, aki vagyok.
Mert elég volt a lakásnak pár napi takarítás és rendszerezés, hogy percről percre közelebb dolgozza magát (vagy dolgozzam "őt") a szívemhez; és elég volt a szerelmünknek egy két adag tiszta víz a poharakba, és némi kölcsönös tolerancia, hogy bizony megint ne bírjuk ki egymás nélkül.
Azt meg még mindig fejből tudom - az otthonról menekülős évek hagyatékaként - hogy mikor jön az utolsó busz Pestre.
Úgy érzem, ma HAZAértem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése