Enni vagy nem enni

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés teljesen SZUBJEKTÍV véleményeket, tapasztalatokat, megfigyeléseket tartalmaz. Minden nemű megegyezés a valósággal  maximum a jó megfigyelő és megítélőképességem eredménye!

Hiszem, hogy az anorexia, mint betegség valahol az akaraterő szintjén dől el. Azaz: rendelkezünk-e a megfelelően erős akarattal ahhoz, hogy rávegyük magunkat az evésre azokban az esetekben is, amikor - bár a fizikumunk igényelné - a pszichénk a táplálék-megvonással kíván önbüntetni. (Itt jelezném: soha nem voltam a szó szoros értelmében anorexiás - viszont a dolog lelki oldalát nap mint nap átélem, úgy potom 10 éve. Innen a tapasztalat. Régen terveztem, hogy majd ennek a diagnosztikájával és terápiájával foglalkozom - de ez a személyes érintettség miatt már látom, hogy esélytelen.)

Amikor úgy érezzük, hogy valami nincs rendben az életünkben, amiért mi magunk is tehetnénk, hajlamosak vagyunk valamilyen módon önbüntetni. Azaz megbosszulni saját magunkon a lustaságot, a figyelmetlenséget, a gerinctelenséget, vagy bármi mást, amiben úgy érezzük, hogy hibásak vagyunk. Ezek a lelki, szellemi hiányosságok miatt bekövetkező büntetések pedig nagyon gyakran a fizikumunkon csattannak.
Vélem, hogy valamennyi káros szenvedély valamilyen módon ennek a megtestesülése; és ebbe a kategóriába sorolom a rossz szokásokat, berögződéseket is. Azt, hogy rágom a bőrt a kezemen a körmöm mellett. Az, hogy éjszakázom. Az, hogy veszélyesen közlekedem. És a többi...
Továbbá úgy gondolom, hogy az önbüntetésre való hajlam mértéke genetikusan kódolt. Ki nagyobb, ki kisebb arányban marcangolja önmagát (a környezet helyett, mellett) egy-egy beálló nehézség, vagy rossznak tűnő döntés után. Ez abból is következik, hogy milyen hatások értek bennünket születésünk előtt, és közvetlenül utána. Az első néhány év jelentősen meghatározza a későbbi mintázatait a önjutalmazásnak és az önbüntetésnek is. (Freud bácsi erről bővebben is értekezik, ajánlom az érdeklődők figyelmébe, bár vallom, hogy olvashatatlan.)

A magam példáján bemutatva a következő a kórkép:
Születésem előtt sok trauma érte az édesanyámat. Egy szerencsétlen véletlen folytán mégcsak meg sem születhettem azon nyomban, amikor akartam; várnunk kellett: neki is, nekem is. Emiatt eleve nehezen tudom elfogadni, hogy van helyem ezen a világon, és hogy a környezetem szeret, akar, elfogad engem.
Azután pedig: lehetséges, hogy a sok korábbi stressz miatt, vagy ki tudja miért, de tény, hogy édesanyám nem tudott szoptatni. Akart, volt, hogy megivott egy nap 6 liter tejet is, csak hogy menjen, mégsem sikerült. Önértékelésemnek újabb pofon: nincs helyem, nem "akarnak táplálni". (Pofon az Ő önértékelésének is: nem kompetens anya.)

Így került nálam az élelem a büntetés-jutalom tengely középpontjába. Ha volt számomra finom, kedves étel (mint amilyen anno az anyatej lett volna), az számomra az elfogadást, jutalmat jelentette. Ha nem volt ilyen (Pl.: Nem ehetsz mégegy fagyit!) az a büntetés netovábbja volt. Egyszerűen erre a kaja-témára sokkal érzékenyebben reagáltam, és sokkal többet jelentett számomra, mint egyszerű táplálkozást: nekem nagyon sok mindennek teljesen irracionális módon ez lett a fokmérője. (Szüleim máig anekdotáznak arról, hogy Magyarország rengeteg nevezetes helyére onnan emlékeztem apró koromban, hogy mit ettünk ott.)

Ennek eredményeképpen - önértékelésem hullámait csökkentendő - szerettem finomakat enni, és nem ismertem ebben mértéket (gyomorrontásig evett krumplifánkok 5-6 évesen, satöbbi). Kövér kisgyerek lettem. Ami azután persze ismét visszaütött: pontosan ezért, a megjelenésem miatt nem szerettek, nem fogadtak el a kortársaim; éppen emiatt lett nehezített a beilleszkedésem, az út-találásom közöttük. Persze nem voltam buta kisgyerek, felismertem, hogy hol van a kutya elásva, és úgy döntöttem, változtatok.
Azt hiszem, 13 éves koromban vettem az első kondi-bérletemet. Akkor kezdtem el először radikálisan, és önszántamból nem enni is. Az eredmény - ha nem is azonnal - elég látványos volt, és segített benne a kamaszkori testi változások sorozata is. Mire valóban eljött a párkeresés ideje, egyáltalán nem indultam hendikeppel a kortárs lányokhoz képest fizikailag.
De hendikeppel indultam lelkileg, hiszen túl voltam egy 13 évesen ébredő női önértékeléssel TUDATOSAN meghozott ítéleten, mely szerint én nem vagyok így megfelelő, elfogadható; és egy hasonló kegyetlen tudatossággal és akaraterővel vállalt kálvárián saját magam elfogadása érdekében.
Nomármost az eredmény megszületett, én azonban - teljesítménykényszer, maximalizmus - nem értem be ennyivel. Mindig szebb, mindig jobb, mindig vékonyabb akartam lenni, és a diétás elvekből nemhgy alább adtam, de volt, hogy még szigorítottam is rajtuk (persze volt, hogy olyan fiú volt mellettem, aki adta is alám a lovat...). Így jutottam el odáig, hogy 19 évesen 176 centisen és 62 kilósan kerültem fel Budapestre, hogy a magam ura legyek - ami szintén nem segített sokat a táplálkozási szokásaimon.

De segített az önismeretemen; és abban, hogy kiigazodjak saját jutalmazó és büntető mechanizmusaimon. Segített abban, hogy szépen lassan, apránként elfogadjam saját döntéseimet, és felismerjem, hogy ha úgy is érzem, hogy senki számára nem vagyok fontos ezen a világon, én akkor is képes legyek megállni a magam lábán, csakis önmagamért, nem várva külső támaszt.
Ez persze évekbe telt, amikor szintén nem kíméltem a gyomromat a rapszódikus étkezéssel és mindenféle mű-kajával.
Aztán dobott az Élet egy olyan párt - Zolit - aki mellett lassanként megtanultam, hogy én elfogadható vagyok olyannak, amilyen vagyok. Tökéletlennek. Hülyének. Jóllakottnak.
Az utóbbi időben - 10 éve először - nagyjából eszem rendesen. Újabban akkor fordul csak elő a nem-evés, amikor valami problematika annyira leköt, hogy a szó szoros értelmében megfeledkezem a - korábban módszeresen elnyomott - fizikai igényemről. Ezekben az esetekben viszont előbb vagy utóbb feleszmélek a gyomrom korgására, és előállok az akció-tervvel a napi kalóriabevitel megoldására.

Azaz: táplálkozom. Aki ismer - és mostmár mindenki, aki olvas - tudja, hogy nálam ez az önértékelés és önelfogadás mindennél pontosabb fokmérője.
Tehát a "Hogy vagy?" helyett - ahogy Anyu is gyakran teszi - néha célravezetőbb azt kérdezni, hogy "Ebédeltél?".
Jelentem, elmentem ebédelni. :)