A boldogságról

Hiszem, hogy a boldogság képessége eredendően ugyanúgy öröklődik, mint a szemünk színe, vagy a modorunk. Egy gyermek - egy ember élete a fogantatása pillanatában kezdődik (és nem, nem emiatt vagyok abortusz-ellenes) legalább olyan értelemben, hogy az édesanyjával történő eseményeknek, a anyát érő élményeknek ő is tanúja, megélője, részese. Az édesanya szubjektumán szűri át az történéseket - ahogy a táplálékot is ilyen módon kapja. Emiatt úgy gondolom, hogy az édesanya első 9 hónapnyi viszonyulásai az élet dolgaihoz alapjaiban határozzák meg a majdan felnövekvő ember hozzáállását és szemléletét - s ezzel együtt a boldogságra való képességét, "hajlamát" is.
Megrázó, amikor a pszichológus azt kérdezi az ember lányától: "Te tulajdonképpen mikor döntötted el, hogy már nem leszel boldogabb az életben?" Megrázó, mert mindaddig fel sem tűnik az embernek, hogy eldöntötte. Azután, ha végiggondolja, valóban úgy élt addig, mint aki már nem lehet boldogabb. A válaszok, a szembenézés pedig általában a megoldást segítik. Persze szembenézni, megérteni rövidtávon mindig nehezebb, mint elsiklani a dolog fölött.
Ha az ember magzat korában úgy dönt: ő értéktelen, vagy mások kínjának, gondjának a forrása - nem kell ehhez szívtelen, nemtörődöm édesanya - elég a rossz gazdasági helyzet, családi problémák, létbizonytalanság, betegség, akármi - az tengernyi frusztrációhoz vezet a későbbiekben. Az iskolában nem érti, miért nem elégedett soha önmagával - dacára, hogy minden társánál jobban teljesít. A barátok csak úgy zsonganak körülötte - mégis magányos, nem találja a helyét. A párkapcsolatokban sosem elégedett, kiegyensúlyozott; hiszen minduntalan azt érzi, egy másik ember nem lehet boldog egy ilyen közeli, szimbiotikus kapcsolatban vele - ahogy az édesanyát sem érezte annak még a pocakból.
Felismerni sem egyszerű egy berögződött visekedés- és gondolkodás-mintát - még kevésbé egyszerű változtatni is rajta. Hosszú évek önmagunk által bevonzott élményei, tapasztalatai fals igazolást jelenthetnek a működésmódunkra - így a változás veszélyesnek és ésszerűtlennek tűnik. A mókuskerékből való kilépéshez önbizalomra és külső támogatásra van szükség - így általában csak tudatosan élő felnőttként jön el. Ha egyáltalán eljön. A másik nehézséget a támogató, pszichésen érettebb, vagy legalábbis megfelelő én-tudatossággal rendelkező partner bevonzása - azaz be-nem-vonzása - jelenti; hiszen állandó félelemmel és bűntudattal igencsak nehéz, és nagyban a szerencsén múlik egy ilyen pár meghódítása és megtartása.

Mindazonáltal ezt az ördögi kört lehetséges megtörni - ha nem várunk csodát, ha képesek vagyunk szembesülni, küzdeni, megbocsátani és várni. Úgy gondolom, a pszichés gyógyulás egyik legfőbb eleme a türelem. Alapokig kell rombolnunk egy házat - az énünket, majd újra kell építenünk a kedvünk szerint - úgy, hogy közben benne élünk.
Mindazonáltal ez a küzdelem sokkalta könnyebb, és kevésbé fájó, mint ellenkező esetben a mindennapok kilátástalan harca. Egyszerűbb, hiszen van célunk - szemben a megfelelési kényszerből elkövetett örökös teljesítmény-küzdelemmel. Egyszerűbb, hiszen van vége, ha hosszas munkára is van szükségünk addig - nem úgy, mint a biztonyítási vágy örökös harcának. Egyszerűbb, mert a környezetünk - a pszichésen felnőtt, magas fokú tudatossággal rendelkező környezetünk - jó része társul szegődik mellénk az értelmes, érdemi küzdelemben; egyre több támogatást, segítséget, pozitív visszajelzést kapunk - szemben a mindig elégtelennek érzett sikerélménnyel.
Végül pedig: egyre boldogabbak leszünk, a szó legegyszerűbb, legtisztább értelmében. Könnyebb lesz felkelni reggelente, és könnyebb lesz megvívni a harcokat az élet hatáskörünkön kívül eső nehézségeivel. Amit korábban nem hittünk, hogy lehetséges - a felhőtlen kacagás, önmagunk teljes átadása egy-egy tevékenységnek vagy élvezetnek, a sors igazságtalanságainak egyszerű elviselése - mindennapossá válik.
Kibontakozik egy teljes, és nagybetűs ÉLET. Olyannak, amilyennek csak szeretnénk.