Persze - mondhatnánk - pszichológus vagyok. Egyrészt kutya kötelességem mindenkit elviselni és megérteni, másrészt ugyanakkor pedig némi hendikeppel is indulok. Engem ugyanis - akár hiszem, akár nem - egy bizonyos alap szinten megtanítottak kommunikálni a tanulmányaim során: kommunikálni nem bántó, értő, elfogadó módon; én-közlésekben, diplomatikusan, higgadtan. És hatékony kommunikációt tanulok ma is, nap-mint-nap a gyerkőcöktől, akiket tanítok: mondanom sem kell, szerintem ők sokkal jobb mesterek, ugyanis hol alá-, hol meg áthúzzák, amit elméletben elsajátítottam. Biztosítják számomra a puding próbájának lehetőségét.
Pontosan emiatt mondhatjuk, hogy az átlag emberhez képest én kommunikációs zsonglőr vagyok. Ha el szeretnék érni valamit, és ez a megfelelő tálaláson múlik, azt általában el is érem (ismételten mondom: a gyerkőcök nagyon jó tanítók, edzők ebben; náluk nincs pardon). Mindemellett nem szoktam én visszaélni ezzel a készségemmel; távol álljon tőlem, hogy valakit az akarata ellenére bármire rákényszerítsek; egyszerűen csak hatékony közlésekről van szó, amiből a környezetem számára nyilvánvalóvá válik az állásfoglalásom, preferenciám.
Talán pontosan a fentiek következtében viszont iszonyatos nehezen viselem azokat a személyeket, akik a fenti készségekkel, képességekkel még az elemi, átlag emberi szinten sem bírnak. Akiket (szegényeket) nem tanítottak meg rá, hogy a mondandójukkal hogyan ne bántsák meg a másik embert; akik nem veszik a fáradságot arra, hogy saját irányukból nyilatkozzanak; akik értékítéletet mondanak másokról látatlanban, esetleg vadidegennek; akik olyasmiről érvelnek szenvedélyesen, amiről fogalmuk sincs.
Na, az ilyen emberektől gyomorideget és lilahajat kapok. Az első pillanatban nem is tudom - most sem tudtam - tűrtőztetni magamat, és jól megpróbáltam - énközlésekben, és nem bántó módon persze - megmondani nekik a tutit.
Aztán, amikor vér jut az agyamba a zöld ködtől, akkor persze rádöbbenek, hogy mindez tök felesleges. Ezt az embert az én kedves és diplomatikus kommunikációm sem fogja megérinteni, meggyőzni vagy legalább elgondolkodtatni. Amit kivált belőlem: hogy én is az ő szintjére süllyedek a kommunikációm módjában vagy céljában.
Pszichológus vagyok, így tudom, hogy néha azzal teszem a legtöbbet, ha nem teszek semmit. Így aztán az első 3 perces pengeváltás után - ahogy most is tettem - bevonom a zászlóm, és csendben, mosolyogva meghúzódom a sarokban. A hangom is csak akkor hallatom, ha muszáj.
És bár a kommunikációs partnerem emiatt azt gondolja, ő nyerte a szócsatát, és jól tudom: bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon...
Én pedig nagy hadvezérré váltam újfent, hiszen legyőztem önmagamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése