Hu-hu-hu-hull a hó!

Csütörtök este történt, 7 óra magasságában. A városra rázúdult a hó: vastagon, óriási pelyhekben, sűrűn és élénken hullott alá az égi áldás. A járókelők közül kevesen értékelték a természet hideg csodáját: a legtöbben morcosan törölgették az arcukból a szélhordta hópihéket, szorosabbra húzták a mellkasukon szürke-barna-fekete kabátjukat, úgy siettek tovább, kiérve az aluljáró védelméből.

Csak kevesen látták őket a villamosmegállóban. Két élénk alak a tompa, zárkózott kavargásban: két rózsaszín, bújkáló mosoly egy zord arc szegletén; egy felnőtt és egy pöttöm. Sapka, sál minkettőn, kesztyűt nem viseltek: melegítették egymás kezét. A kabátjuk - nagynak és kicsinek is - egységesen rózsaszínű.

Énekeltek.
Aki közelebb állt, hallotta.
A nagy leguggolt a kicsihez.
- Képzeld, ezt az éneket már a múltkor megtanultam, amikor én vittelek haza. Tudom is: Ha-ha-ha-havazik, he-he-he-hetekig....
A kicsi összeráncolta a homlokát.
- Azt nem úgy kell! Hanem: Ember, ember, december; hideg, morcos medve...
A nagy mostmár értette.
- Akkor taníts meg rá! - kérte a kicsit.

Liza elénekelte az ének elejét, a refrénben én is besegítettem - azt már tudtam. Megismételtük még párszor, hogy biztosan ne felejthessem el. Vártuk a villamost, és együtt énekeltünk a kavargó hóesésben.
Ilyen boldog, meghitt pillanatokat kívánok minden felnőttnek és gyerkőcnek - és leginkább nekik, együtt!