Nem szeretek pékárut venni, mert vagy túl sokat sikerül (ilyenkor a felesleges mennyiség megkeményedik, megszikkad vagy megpenészedik), vagy túlságosan keveset (ilyenkor Dávid és Zoli elkámpicsorodott medve-szemekkel néznek rám, mintha legalábbis éhen akarnának veszni...). Mert nem tudom, mi van benne. Mert drága. Mert csak bizonyos helyeken lehet olyat kapni, amilyet szeretek is. Mert hízlal. Sok minden miatt nem szeretek pékárut venni.
Enni viszont - amennyiben friss, finom és egészséges - igenis szeretek pékárut. Csak ezek a körülmények ritkán állnak így, mindnyájan együtt.
Karácsony második napján Áginál voltam este, aki a nagy beszélgetések közepette begyúrt, majd kisütött egy félkilós kenyérkét. Ír szódás kenyér volt Limara pékségéből; gyorsan és könnyedén készült; én pedig elhatároztam, hogy itthon kipróbálom. No nem fehér lisztből, mint Ági, hanem teljeskiőrlésű bio-tönkölyből, ahogy azt kell.
Kisült, és én azon melegében ettem is belőle: tömör volt és egyszerű, de nekem nagyon ízlett; hiszen életem első kenyere készült el.
Zoli viszont húzta a száját. Számára a kenyér omlós és légies, és biztos, hogy kelt tésztából készül...
Mivel továbbra sem szerettem meg pékárut vásárolni (minthogy az nem lett se olcsóbb, se kiszámíthatóbb, se egészségesebb); úgy döntöttem hát, hogy elkészítem életem második kenyerét is. Ezúttal is tönköly-lisztből; de most magokkal, egy kis zabpehellyel, és teljes mértékig élesztővel.
A kísérlet kimenete - ahogy a képen is láthatjátok - még eldöntetlen. Én nagyon remélem, ezúttal Zolinak is ízleni fog a végeredmény. De ha nem, az se baj.
Számomra a felfedezés öröme sokkal fontosabb ezekben a kenyérékben, mint magáé a táplálkozásé.
Kikérem magamnak. :)
VálaszTörlésFele-fele liszt volt, sima fehéret nagyon régóta nem eszem. :)