Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. február 4., csütörtök

Otthon...


Otthon. Gyakran elgondolkozom a szó jelentésén, a fogalom mibenlétén. Az irodalom és a pszichológia fogalomkörében ez egyfajta meleg vacok, ahová megtérhetünk, miután megvívtuk napi harcainkat; ahol lehetőségünk, és alanyi jogunk van a békére és a nyugalomra; ahol lelkifurdalás nélkül pihenhetünk; ami a mi szánk íze szerint nyújt minden számunkra fontos funkciót.
Az otthon - az a bizonyos irodalmi-pszichológiai ideális otthon - ezek alapján az én képzeteim szerint több, a valóságban meglehetősen irreális tulajdonsággal rendelkezne. Lenne benne például egy terülj-terülj-hűtőszekrény, amiben mindig minden van ahhoz, amit épp főzni szeretnék. Mert főzni azt szeretek - lévén alkotó tevékenység -, de a bevásárlást, mint olyat egyszerűen kidobott időnek élem meg, nem is beszélve arról a fájdalomról, amit az ember lánya a kasszánál él meg, mikor szembesül vele, hogy hány angol-órányi joghurtot-tejet-kenyeret-sajtot is eszünk meg ezen a hétvégén...Ez az idealizált otthon mindemellett (természetesen) öntisztulna, a dolgok pedig lelkiismeretesen a helyükre vándorolnának onnan, ahol letettük őket. A szennyesből egy titkos csővezeték vezetne a mosógépbe (természetesen szín szerinti osztályozó berendezéssel); ahonnan már megszárítva (esetenként kivasalva) és összehajtva kerülnének ki a ruhák. A kamrába elég lenne bedobni egy-egy ritkán használt tárgyat - ahogyan most is tesszük, meglehetősen más végeredménnyel: konkrétan már nem lehet kinyitni az ajtaját úgy, hogy ne ömlene ránk a lom-halom - az pedig azonnal a megfelelő, és elérhető helyre kerülne felcímkézve. A mosatlan edények fütyörészve csutakolnák egymás hátát a mosogatóban, a szemét pedig időnként megkérne, hogy engedjem ki, hogy levihesse magát...
Egy ilyen igazi, funkció szerint működő otthonban háziállatok tudnák, hol a táp, és szabályos időközönként elfogyasztanának belőle annyit, amennyire éppen szükségük van. A szobanövények pedig semmiképpen nem pusztulnának el, így nem okoznának konstans lelkifurdalást senkiben. Egy ilyen otthonban elég lenne megemlítened, hogy keresed a piros zoknidat, és máris előkerülne, és egy anti-gravitációs rendszer segítségével a vörösbor sem borulna soha a kárpitokra...
Otthon, édes otthon. Egy ideje már úgy érzem, sosem érek a végére. A kosz, a szennyes, a mosogatatlan újratermelődik; a teknőcök éhesek lesznek, a virágok szomjasak, a padló dzsuvás.
Viszont kezdek rájönni valami másra is. Talán mindegy is, hogy gyűrődnek a ruhák a szekrényben, és kiömlik a cucc a kamrából. Talán még az is mindegy, hogy megtalálom-e a piros zoknimat, vagy hogy még 3 napig nyakig járunk-e a porcicákban.
Egyetlen dolog van az otthonban, ami nagyon nem mindegy: hogy hogyan éljük meg, amikor végre OTTHON lehetünk? Harmadik műszaknak, kötelezően kiszabott robotnak, vagy egy helynek, ahol elfogadhatjuk önnön tökéletlenségünket.
Mert nem az az igazi otthon, ahol minden makulátlan rendben vár - legyen bármennyi dolgod a nagyvilágban, bármennyi nagy kő a szíveden, és mázsás feladat a válladon. Az a valódi otthon, ahol akkor is jól érezheted magadat, amikor nem vagy tökéletes. Amikor tökéletlen vagy. Rendetlen, lusta, makacs, falánk, figyelmetlen és fáradt. Ahol megérzed, hogy nem kell semmit letenni az asztalra. Ahol megérted, hogy a feladatok képesek várni, a teknőc nem hal éhen, és az ÁNTSZ nem száll ki. Ahol - elsőként - merhetsz gyenge, rosszcsont, csüggedt vagy túlontúl spontán lenni.
És hidd el, a teendők mindenféle szankció bekövetkezte nélkül megvárnak.
A világ pedig kinyílik. Először OTTHON.

1 megjegyzés:

  1. Perfection cannot be reached...
    Legalábbis nem egyszerre mindenben :D

    VálaszTörlés