Házszabály.

Érdekes tevékenység ez a blogolás. Leírok valamit, ami a szívemet nyomja; ami publikus is, meg nem is; ami vár is reakciót, meg nem is. Amolyan pusztába kiáltott szó. Vagy még inkább egy sötét szobába kiáltott "Hahó!": várja is a választ, ugyanakkor tart is tőle, hogy vajon ki lehet "odabent".
Privát tartalmakat nyilvánosságra hozni mindig nehéz ügy. Szeretném, hogy olvassák a blogomat - ugyanakkor letiltottam a keresőkben és véletlenszerű léptetőkben való megjelenését.
Nem tervezek a magánéletem szaftos részleteiről, a PIN-kódomról, a barátaim titkairól vagy a munkahelyem belügyeiről értekezni. Ugyanakkor egy szubjektív írásnak mindig van egyfajta információ-tartalma a szerzőről - főképp, ha a szerző egy leginkább lélektani-filozófiai-önismereti kérdéseket boncolgató egyén (nem akarok magamra ujjal mutogatni...). Bölcsnek - vallom - leginkább saját tapasztalatok alapján lehet válni; bölcsességet átadni sehogy; megosztani pedig talán még ezeknek a tapasztalatoknak a közlésével sem. Nélküle pedig hát semmiképp. Belecsúsztam hát újfent a "privát szférába".
Ez egy olyan műfaj, amiben tartanom kell magamat saját szabályomhoz: meghúzom a határt, és
NEM VISZEM A FEJEMEN KÍVÜLRE AZOKAT A GONDOLATOKAT, AMIKET AKÁRCSAK EGYETLEN BARÁTOM, ISMERŐSÖM, CSALÁDTAGOM, AZAZ: SZÁMOMRA FONTOS VALAKI NEM SZERETNE OLVASNI.
Azoknak jó helyük van itt bent.
Vagy alkalomadtán besuttogom őket egy nyitott ajtón egy sötét (és reményeim szerint üres) szobába...:)