Nosztalgia

Szokatlanul sok időm van mostanság gondolkozni. (Igen, ezért kezdtem blogot vezetni.) Mondják, a lustaság fél egészség, én pedig nagyon egyszerűen belehelyezkedtem abba, hogy már napok óta nem kell csinálnom semmit. Ohó, kellene, persze. Mert ki kellene takarítani. És el kellene kezdeni a szakdolgozatomhoz a szakirodalom-feldolgozást. És össze kellene hajtogatni a megszáradt ruhákat. És ki kellene almozni a kamrát. És rendet kellene tenni a konyhaszekrényben is. És...szóval volna dolgom, no. De egy EGÉSZ NAP korlátlan időnek tűnik, olyannak, aminek sosincs vége, amibe akkor is bele fog férni az összes teendőm, ha még egy kicsit szüttyögök...Na nem sokat, csak még találok egy új hátteret, meg aztán írok egy emailt ennek, és még annak is, és főzök egy kis teát, meg olvasgatom a Harry Pottert...De még mindig visszavan a fél nap. Ami természetesen végtelenül sok idő, és Zoli is későig kell, hogy dolgozzon ma...
Egy szó, mint száz, a napnak rohamosan vége lesz, én pedig semmi eget-rengetőt nem tettem. És ez már így megy pár napja.
Jól hangzik, igaz? A semmittevés jó, a semmittevés gyönyörködtet.
Való igaz, sokkal szebb a bőröm pár napja, mióta rendesen kialszom magamat.
Ugyanakkor már vagy két napja - igazából a semmittevés kezdete óta - valahogy belém van bújva a kisördög. Bármit is teszek - vagy épp nem teszek, azaz: semmitteszek - valami mást szeretnék még, valami többet, valami épületesebbet, értelmesebbet, hasznosabbat; aztán persze bele sem fogok egyikbe sem, mert újból felmerül valami új, valami jobb, valami méginkább előrevivő. Így hát marad a konstans agónia, körülbelül tízezer nagyratörő tervvel, amik egyenként mind kivitelezhetőek is lennének, node egyszerre...
És eszembe jutnak a boldog szép napok. Olyanok is, amik egyáltalán NEM VOLTAK BOLDOGOK. Tevékenyek voltak. Megvolt a fő csapásirány - vagy épp az égető kötelezettség - én meg mentem, és csináltam, amit KELLett, amit muszáj volt, amit megígértem, vagy ami ellen nem tudtam tenni, és - most úgy érzem visszatekintve, hogy - iszonyúan boldog voltam. A teljesítményből, a pörgésből, a cselekvésből, a hatékonyság önmagáért való érzéséből merítettem erőt ahhoz, hogy még tovább menjek, a végtelenbe és tovább, hogy lehozzam a csillagokat és megváltsam a világot.
Mióta kezdenek kétségeim támadni afelől, hogy csak tényleg akkor vagyok szerethető és elfogadható, ha nap mint nap az elvárható teljesítmény tripláját teszem le az asztalra, valahogy kevésbé édes a pörgés íze. Megfakult, kevésbé élénk a színe, kevesebb benne a zamat. És azóta persze jobban tud esni a semmittevés - mint járulékos következmény.
Mégis, 3 napja a kanapén ülve elfog a nosztalgia a tavalyi nyár, egy-egy Bátor Táboros turnus, egy különösen túlvállalt félév, vagy egy kegyetlenre sikerült edzés-terv után.
Fejben már beláttam, hogy tök hülye vagyok. A szívem meg menthetetlenül húz.
Lehet, hogy ki kellene rámolnom mégiscsak a raktárat, aztán hajnali 2-ig a szakdolgozat elméleti bevezetőjét írni. Talán attól jobban lennék.
De az is lehet, hogy jót tenne, ha még 2 napig csak ülnék itt, és várnám, hogy elmúljon a belső, motoros feszültség.
És akkor, teljes nyugalomban és harmóniával önmagamban, tökéletesen ernyedten és higgadtan váltanám meg a világot! :)