Célokról, szárnyakról

Nem is olyan régen volt egy bejegyzésem már önnön céltalanságomról. Nos, azoknak, akik még emlékeznek rá, büszkén jelenthetem, lehetséges, hogy egy-két apró, de annál jelentősebb lépést már sikerült megtennem az ügy megoldásának irányába. De most nem ez a lényeg.
Meggyőződésem, hogy egy ember életében létfontosságú, hogy legyenek megvalósítható, ugyanakkor fejlődést motiváló, saját kitűzött célok.
A hangsúly ez esetben mindhárom jellemzőn jelentőséggel bír.
Ha olyan célokat tűzünk magunk elé, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, az egy - hogy szakkifejezéssel éljek - önsorsrontó lépés. Ez azt jelenti, hogy tudat alatt azért ilyen célt választunk, hogy esélyünk se legyen megoldani - így ne érezzünk bűntudatot, ne éljünk át kudarc-élményt, amikor végül valóban nem sikerül. Ha pedig esetleg mégis - akkor kikiálthatjuk magunkat hősnek és sérthetetlennek, és jogosnak érezhetjük, hogy előjogokkal bírunk embertársainkhoz képest.
Éppen emiatt fontos, hogy egy egészséges életpályát reális célok kísérjenek.
Mindemellett az sem szerencsés, ha a képességeink messze meghaladják a magunk elé tűzött feladatok igényeit. Magyarán csak olyasmit vállalunk be, ami tuti biztos, hogy sikerül. Ez esetben ugyanis egy csomó belső energiánk és erőforrásunk parlagon, kihasználatlanul marad, esélyünk sincs fejlődére, előre lépésre. Lustán várjuk a sültgalambot.
Így hát olyan célokat kell találnunk, amik éppencsak, hogy meghaladják az aktuális képességeinket - ugyanakkor reális esély mutatkozik a kivitelezésükre, amennyiben időt, energiát fordítunk a dologra.
És végül, az egész fent leírt konstrukció érvényét veszti, és működésképtelenné válik, amennyiben a definiált célok nem SAJÁT találmányok, szerzemények; nem az önmagunkból akadó törekvések forrásai, csak ránk erőltetett sallangok. Ebben az esetben is lehetséges persze, hogy az ideálisan megválasztott célokat magasan a léc fölött ugorjuk meg, és fizikailag, a külső szemlélő által megítélhetően előrelépünk általuk - mindemellett az ilyen célok által előmozdított fejlődés sokkal nehezebben lesz a sajátunk, hiszen nem szabad akarat, sokkal inkább kényszer, diszfunkcionális (nem a saját belső fejlődésünket előmozdító) motiváció szülte.

Saját magammal kapcsolatban is döbbentem már rá hasonló bölcsességekre, de a mai napon olyan fajta pozitív meglepetés ért, ami méginkább elgondolkodtatott.
A rokonság ugyanis megkért, hogy beszéljek Dávid fejével bizonyos igen kényes, és véleményük szerint rosszul rendezett kérdésekben. Én pedig - dacolva a megfelelési vággyal, és csupán a kérés adminisztratív teljesítését tűzve célul - beszélgetést is kezdeményeztem a témában Dáviddal.
A kérdéseimre pedig válasz adatott. No nem az, ami megnyugtatta volna az "öregeket". Pedig a végeredmény; a végső cél, amit Dávid meghatározott, ugyanaz volt, mint az ő Dávid elé állított mércéjük.
Mindemellett Dávid nem az ő fejükkel gondolkozik; másak a vágyai, a motivációi, a preferenciái, a rálátása az adott élethelyzetre, mint nekik. És éppen emiatt az eszközei, a sorrendjei, a módszerei is különböznek.

Én pedig vallom, hogy nem rosszak.
Továbbá állítom azt is, hogy ha végre hagyjuk, hogy saját maga állítson célokat, mércéket maga elé; hogy saját maga válassza ki az időt, a módot és a körülményeket arra, hogy milyen akadályt szeretne éppen megugrani, akkor nem kell majd csalódnunk az eredményekben.
Hiszen ez az, amit számára nyújthatunk. 18 éves, a gyökereket már vagy megkapta tőlünk, vagy nem. Itt az idő, hogy félreálljunk egy kicsit, és hagyjuk, hogy kibontsa a reménybeli szárnyait.