Félig felnőttek

 Ma olvastam egy cikket arról, hogy a fogyatékkal élők milyen magánéleti lehetőségekkel, vagy inkább lehetetlenségekkel rendelkeznek.
Elgondolkodtatott azon, hogy a nem fogyatékkal élő fiataloknak mik a lehetőségeik - vagy mik voltak akkoriban, amikor én voltam tizenéves. És be kell valljam, nem nagyon ragadtatott el az eszmefuttatás.

(Fotó az elveszett korszakból)

Világ életemben a sülve-főve híve voltam. Azt hiszem, minden embernek máshol vannak a határai abban, hogy mekkora személyes teret, időt igényel egy párkapcsolatban. Én mindig szoros, biztonságot nyújtó kapcsolatra, hátországra vágytam - igen, mióta az eszemet tudom; és igen, akkor is, ha 14 évesen kezdődött életem pillanatnyilag második leghosszabb kapcsolata. Szerettem volna a társamat a lehető legtöbb helyzetben magam mellett tudni, a lehető legtöbb élményt közösen megélni, totális őszinteségben átélni jót és rosszat egyaránt.
Ugyanakkor a szüleim már korán kifejtették, hogy ez a típusú kötődés a másik fél számára biztosan teljességgel zavaró és kényelmetlen; így nem lehet élni, működni; ezzel a beállítottsággal mindenkit csak elmarok majd magam mellől, ezt mindenki utálja, menekül előle. Szerettem őket; tudtam, hogy a javamat akarják, és hittem nekik.
Így volt ez a fizikai kontakttal is. 16 évesen, két év együttjárás, nagyon mély szeretet/szerelem és bizalom birtokában azért lett vége annak a bizonyos kapcsolatnak, mert egyikünk sem merte meglépni a következő lépést. A szüleink ugyanis óva intettek tőle. Hiába tettük le a nagyesküt, hogy nem lesz szex, a közös nyaraláson nem aludhattunk egy szobában sem (persze délután, szieszta időben magunkra zártuk a hálószobát, és megfeszegettük a határainkat, de a neveltetés még a vágynál is erősebb volt...) Fel sem merült senkiben, hogy a saját testünkről, a saját kapcsolatunkról, jövőnkről, vágyainkról már tudunk felelősségteljesen dönteni. Ugyanakkor elvárták tőlünk, hogy amikor épp nincs idejük vagy energiájuk korlátozni minket, akkor legyünk felelősségteljesek (különben hogy is engedhették volna, hogy hosszú délutánokat töltsünk kettesben, az ő görcseik és félelmeik hálójában vergődve), és járjunk el az ő szabályaik szerint...(így aludtam életem első orgazmusa után külön ágyon, 1 méterre a szerelmemtől...) Mi pedig így tettünk, hiszen nem akartuk életünk meghatározó élményeit elrontani - ahogy jósolták. (Így utólag elgondolkodtat, hogy mit akartunk elkerülni: azt a sok negatív kimenetet, amit a bölcs okítások megajánlottak; vagy a családi csalódást, amikor kiderül a dolog - mert kiderült volna, egyikünknek sem volt kenyere a hazugság vagy a titkolózás.)

Elgondolkodtam, hogy vajon most, 10 évvel később, a mai felgyorsult világban mire van lehetősége, mire van joga egy félig felnőtt tizenévesnek egy átlagosan hagyományos, urambocsá' átlagosan maradi családban. (A saját tapasztalataimból indulok ki, nyilván van olyan szülő, aki nagyon pozitívan és nyitottan áll ezekhez a kérdésekhez; neki minden tiszteletem!)
Mert szeretkezni van joga, és lehetősége is. Nincs az a szülő, aki a kamasz gyermeke idejét 100%-ban ellenőrizni tudná. Ne áltassuk magunkat. Amit ki akar próbálni, arra a kamasz meg is találja a módját, hogy kipróbálja.
Mihez nincs joga vagy lehetősége viszont?
Együtt aludni, együtt ébredni reggel. És megélni az ezzel járó felelősséget és intimitást. Mert igenis felelősség másnap reggel együtt ébredni.
A szabadidejét önállóan beosztva, megjegyzések nélkül azzal tölteni az idejét, akivel szeretné. Természetesen nem rákényszerítve magát a partnerre. De valljuk be: az a partner, akinek ez kényelmetlen, az előbb-utóbb úgyis jelzi ezt. És az is egy nagyon fontos tapasztalat.
Rendelkezni a saját teste fölött, tudatában lenni annak, hogy a saját teste jelzéseit, vágyait vagy korlátait csakis ő maga mérheti fel. Hiszem, hogy arról senki sem dönthet kívülről, hogy mikor áll készen egy pár a következő lépésre testileg, lelkileg. Ezt csakis ők tudják, ketten, együtt. És a kívülről beléjük ültetett görcsök csak rontanak a józan értékítéleten.

A Férjemmel az első naptól kezdve együtt élünk. Nem nyomtuk agyon egymás személyes terét vagy szabadságát. Ha be kell mennem a szabadnapomon a munkahelyemre egy levéllel, elkísér. Mert ha tehetjük, együtt töltjük az időnket, közös élményeket gyűjtünk. Ugyanakkor nem veszi zokon, ha pár napra elmegyek a barátnőkhöz. Ahogy én sem, ha éjszakáig sörözik a haverokkal. :) Mert ezek a saját döntéseink, amiket a másik tiszteletben tart.
Tetszik neki, hogy szeretek minél többet Vele lenni. Ő egy ilyen típusú ember. Jó eséllyel ezért mi házasodtunk össze, és nem valaki más lett a férjem...

Nem lehet könnyű a mai fiataloknak. Tengernyi minta és elvárás között hányódva alkalmazkodni ahhoz, hogy mi a menő, és ahhoz a rengeteg görcshöz is, amit az idősebb generáció beléjük plántál. Azt hiszem, ahelyett, hogy riogatjuk őket valamivel, amiről csakis a saját tapasztalat a mérvadó, sokkal hasznavehetőbb lenne, ha megtanítanánk őket feltérképezni a saját igényeiket, érzéseiket, vágyaikat, félelmeiket és korlátaikat; bízni a saját értékrendjükben és értékítéletükben (amit eddigre már úgyis megtanítottunk nekik); és megtalálni (akár próbálkozások és mellényúlások árán is - mert azok is az Élet részei) azt a Társat, aki valóban őket egészíti ki.

Szabadon.