Dilemma

2014. január 2-tól egy éven át - azt hiszen, mondhatom, hogy - aszketikus életet éltem. Lefutottam havonta 60-80 km-t; emellett naponta egyszer ettem - igaz, akkor bármit és bőségesen.
Meg is lett az eredménye: a lepunnyadt lekvárból fél év alatt bombabiztos alakom lett; a ruháim meglepő módon lazává váltak, a közérzetem az egekbe röppent.
Fentieket imádtam, így a módszert tovább folytattam. Tiszta sor.
És közben baromi büszke voltam magamra, arra, amit elértem; óriási sikerélmény és megelégedettség uralkodott az életemben. Azt éreztem, hogy képes vagyok irányítani a sorsomat; nem azzal, hogy vékony maradok, hanem azzal, hogy elégedett tudok lenni, tudatosan, huzamosan magammal.

Karácsony előtt megtudtuk, hogy kisbabánk lesz. Óriási öröm, óriási újratervezés...Kábé egy hónapig még naponta egyszer ettem, és próbáltam a megszokott ütemben kijárni futni. Fentiek eredményeképp a folyamatos éhség és torokgyulladás boldog állapotában töltöttem az első "tudatos" heteket. El voltam keseredve. Január utolsó két hetében végül "jobb belátásra tértem", már csak itthon tornáztam, elkezdtem naponta többször enni.
A futással, az étrenddel is szinte napra pontosan 1 év telt el együtt, mikor elengedtem a gyeplőt.

Azóta szenvedek.

Pedig igazából élvezhetném.
Aki velem volt, tudja: tényleg úgy éltem egy évig, mint egy önsanyargató aszkéta. Akkor kellett volna szenvednem. (Szenvedtem is, de az óriási elégedettség és önbizalom mindenért duplán kárpótolt. Sosem éreztem még olyan jól magamat a testemben.)
Mégis: most úgy érzem magam, mint aki felköpött, aztán alááll...Egy év "önmegtartóztatást", 1 év felépített, bejáratott, működő (és így sokkal kisebb energiabefektetéssel tovább-működtethető) rutinját odadobtam a kutyák közé.
Kifogásnak érzem, hogy "nem bírom az iramot". Kifogásnak érzem, hogy "fáradt vagyok". Néha még azt is, hogy "ezt a baba miatt kell megennem".

Ugyanakkor meg: emellett az óriási szenvedés-nyomás mellett sem megyek ki, és futok heti 2-3 alkalommal 8 km-t, ahogy előtte. Tehát nyilván nem átverem magamat, nyilván a szervezetem jogosan jelzi, hogy vissza kell váltani alacsonyabb sebességfokozatba. (Ezt mi sem mutatja hitelesebben, mint a tény, hogy rengetegszer rajtaütés-szerűen elalszom random hülye időpontokban. Tehát hitelesen, "igazoltan" vagyok túl fáradt...)

Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. Összeszorított foggal megemberelnem magam, és folytatni amit tavaly elkezdtem, legalább a rendszerességet kőkeményen fenntartva (és ha muszáj, akkor az intenzitáson, távokon csökkentve), és nem rettegve attól, hogy hogyan leszek képes egy kisbaba mellett újra elölről kezdeni az egészet (mert már nem akarok, nem tudok anyukaként sem anélkül az önbizalom és önszeretet nélkül élni, amit az előző évben megszereztem); vagy elengednem magamat, és belesodródom a "most megtehetem" kétes illúziójába, hogy aztán duplán koppanjak az üvöltő csemete vs. úgy nézek ki, mint egy bálna ördögi körében.

A testem az egyiket mondja. A testem nem fél attól, hogy mi lesz vele.
Azt hiszem, jobban bízik bennem, mint én őbenne...