Üres

Be kell vallanom: elfáradtam. Nem szokásom az ilyesmi (se bevallani, se elfáradni). Ez a hétvége viszont nekem is betett. Péntektől vasárnapig gyerkőc-vigyázás, előtte betegség és takarítás ezerrel.
Fáradt vagyok, és iszonyúan éhes a visszajelzésekre. Leginkább persze a pozitívakra. Hogy milyen nagyszerűen is veszem az akadályokat.
Aztán persze az is lehet, hogy az ilyesfajta visszajelzések épp a rossz irányba vinnék a lelkemet. Ha ilyen visszajelzéseket kapok ugyanis, akkor rátanulok, hogy a megszakadásig-melózásért lehet itten elismerést kapni csak - és az üresedő, vagy kiürült szeretet-tankomat így próbálom majd megtölteni. Ez meg nem egészséges.
Jobb volna, ha azt tanulnám meg, hogy önmagamért, teljesítmény nélkül vagyok imádnivaló, szerethető, kedves azoknak, akik fontosak. Ahhoz viszont illene először elengedni magamat: mert csak akkor látom, hogy valóban önmagamért, és nem az őrületes teljesítményemért értékelnek.
Ez meg így a huszonkettes csapdája. Amíg nem hiszem el, hogy önmagamért csak úgy szerethető vagyok, nem merem elengedni magamat, és a gyeplőt. Amíg viszont nem lazítok, nem fog kiderülni, hogy szeretnek-e, értékelnek-e teljesítmény nélkül is.

A megoldás első lépése mindig a felismerés! :) Na elhúztam teljesíteni (egyelőre).