Jöjjön ki!

Nem lesz ez egy boldog bejegyzés.
Sokáig érlelgettem és emésztgettem magamban belül az utóbbi napokban, hetekben történteket; próbálam végiggondolni, és meggyőzni magamat, hogy nincs igazam...hasztalan.
Nem tudom, és nem is akarom hinni, hogy nincs igazam akkor, amikor napról napra ismétlődő eseményekben látom, érzem és szenvedem el más emberek hozzáállásának a kárát.
Sok dologban iszonyúan öntudatos vagyok. Azokban a dolgokban, amikről alaposan megbizonyosodtam, hogy valóban reális értékeim - nem csak én hiszem őket annak. Mielőtt viszont kidüllesztett mellkassal hirdetni kezdeném önnön nagyszerűségem, szokásom figyelmesen körül- és tükörbe nézni. Azért, mert tudom, hogy vannak hibáim; vannak helyzetek, amikből nehezen és lassan tanulok; vannak hiányosságok a tudásomban és az empátiámban; előfordul, hogy - bárhogy is próbálom - nem elég az időm, türelmem, figyelmem. Csak olyasmiről mondom, hogy értek hozzá, amihez ténylegesen értek, nem csak a saját véleményem szerint, hanem a visszajelzések tükrében, az eredmények ismeretében is.
Éppen emiatt darál be, és dühít fel az üvöltözésig és szitkozódásig az a hozzáállás, amikor valaki teljesen tisztában van vele, hogy mennyi energiát is fektetett (azaz, jobban mondva nem fektetett) bele bizonyos tevékenységbe, és mégis teljes meggyőződéssel hangoztatja önnön nagyszerűségét és szerepét; vagy - ami még jobb - kritizálja- és ítéli meg az én - amúgy jelentős mértékű - befektetett energiáim gyümölcsét.
Nem vagyok tökéletes. Néha széthagyom a cuccaimat, péntek este én is fáradt vagyok,  nem mindig tudom befejezni időben a tananyagot, és mondok néha a diákok előtt hülyeségeket.
Ugyanakkor nem is hiszem, hogy tökéletes lennék. Azzal tisztában vagyok, hogy nem vagyok rossz. A fejlődésem, előrelépésem alapja viszont csakis az lehet, ha felismerem a hibáimat, és tanulok belőlük. Így aztán jól definiált érdekem nekem magamnak is, hogy meglássam őket.
Amikor viszont egy csupán a szamárlétrán felettem álló kibic elmeséli nekem, hogy ezeket a hibákat hogyan is kellene kijavítanom, akkor valami eltörik bennem. És nem azért, mert nem akarom felvállalni a hiányosságaimat. Hanem éppen emiatt: mert úgy gondolom, hogy a hiányosságaimmal együtt is kimagasló teljesítményt produkálok.
Az pedig már csak hab a tortán, amikor a fenti erőember nem csak a saját mulasztásomat, hanem az ő személyes feladatait is velem szeretné elvégeztetni; az ő nem ideális körülményeiért is velem akarja elvitetni a balhét...

Ha valaki tökéletes tanárt szeretne a gyermekének a közeljövőben, az semmiképpen ne hozzám irassa. Tökéletességgel, hibátlansággal nem szolgálhatok.
Emberséggel persze annál inkább.
Annak, aki megérdemli.
Ez pedig egyenértékű azzal, miszerint: annak, aki nem szolgált rá erősen, többször egymás után és szándékosan az ellenkezőjére.
Viselkedni persze velük is emberséggel viselkedek. De gondolni rájuk  már nem tudok így.
Nem gondoltam, hogy lesz ilyen ember az életemben. A megbocsátás nagy erény. Remélem, a most felduzzadt létszám idővel, és bölcsességgel újra leapad. Amikor képes leszek felülemelkedni.

Addig viszont konstans gőzöl a fejem. Nézzétek el nekem!