Volt idő, hogy rendszeresen tettem - eleget téve a családi hagyománynak.
Volt olyan idő is, amikor a Halottak Napját előre vártam - ilyenkor utaztam minden évben Pécsre, Dávidhoz és a rokonokhoz.
Mindkét időszaknak vége: Zoli is hasonlóan viszonyul a kérdéskörhöz, mint én - tehát nem rángat ki a temetőbe lépten-nyomon; Dávid pedig gyakrabban van nálunk, mint ahányszor mi látogatjuk meg Őt - nyáron szinte együtt élünk Vele is.
Így aztán újabban nem járok temetőbe. Mint ahogy fent írtam: nem szeretek. Azt gondolom, hogy a halottakra mindenkinek úgy kell emlékezni, ahogy ő maga szeretne. Van aki számára a temetőbe járás rítus, megemlékezés, gesztus - aki ilyen módon szellemül át, és hangolódik lélekben egy-egy eltávozott szerettére.
Számomra azonban ez a "zarándoklat" nem jelent sokat. Jobbára kényszerű kötelezettséget. Nekem más útjaim, más módszereim vannak arra, hogy akiket szerettem, és elvesztettem, azok mindig velem maradjanak.
A barátaim már tudják, az új ismerősök pedig általában nem értik, amikor egy-egy társalgás során valaki olyat tesz, vagy olyat mond, ami emlékeztet a nagymamámra, dédmamámra; én pedig megkérem, hogy szavát ne felejtse, és elmesélek egy történetet. Mamáról. Csányi Dédiről. Mamiról. Papiról, akit nem is ismertem. Elmondom, hogy az említett szereplő fizikai valójában már nem él - és hogy fontosnak tartom a bölcs, vagy éppen vicces sztorijának a továbbadását - azért, hogy valamilyen formában Ő, a lelke, a cselekedetei örökké éljenek. Szoktam is kérni a társaságot, hogy ha teheti, mesélje a történetet tovább ennek érdekében. Aztán persze próbálom ott felvenni a korábbi beszélgetés fonalát, ahol megszakítottuk.
A legtöbben ilyenkor furcsán néznek rám, és nem értik, hogy sírniuk kellene-e, vagy nevetniük - mindenesetre elkönyvelik, hogy csodabogár vagyok.
Lehet, hogy az vagyok, de úgy érzem, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy sírunk a régiek emlékei fölött. Ezt Ők sem várnák, ezt Ők sem szeretnék.
Ennek érdekében álljon itt néhány mókás, kedves, vagy éppen elgondolkodtató történet azokról a szeretteimről, akik már a felhőkről lógatott lábakkal kanasztáznak valahol a mennyekben, és érdeklődve figyelik fentről, hogy mit teszünk, hogyan élünk, boldogulunk. Mert hiszem, hogy ezt teszik, és jól érzik magukat!
Amikor Dédihez mentünk Ercsibe, általában előre tájékoztattuk az érkezésünkről. Persze előfordult, hogy egy dugó, vagy elhúzódó értekezlet miatt kicsit változtak az időpontok - de Ő már akkor is nyugdíjas volt, tudtuk, hogy ráér.
Amikor odaértünk a háza elé azona téli estén, láttuk a házban a fényeket - tudtuk, hogy ébren van az Öreglány. Becsengettünk tehát - de nem nyitott ajtót. Csengettünk újra - semmi válasz. Persze alaposan megijedtünk, hátha valami baj érte (voltak kamikaze akciói, nem is ritkán), ígyhát Apu átmászott a kerítésen (Anya aggodalmas sikoltozása közepette), és bezörgetett az ajtón.
Dédike úgy pattant ki a tornácra, mint akit puskából lőttek ki; nem kérdezte, hogy hogy jutott be Apu, vagy miért érkeztünk később, csupán ennyit mondott: az utcáról is jól hallható hangerővel:
-Mostmár ne is gyertek!
Aztán persze aznap is kaptunk krumplis tésztát, ahogy mindig.
Amikor megkérdeztük Dédit, hogy mit kér karácsonyra, az alábbiakat sorolta fel (többek között, és hosszas unszolás árán): stressznadrágot, és flitteres teát...Na, kitaláljátok, hogy mit kapott valójában?
Már mi vigyáztunk az Öreglányra, Fehérváron lakott, minden nap felszaladt valaki hozzá. Anyu egyik nap szakadva a nevetéstől elmesélte: a hallásában már némileg korlátozott Dédi a szokásos délutáni beszélgetés közben egyszer csak ezt mondta:
-Ágikám, beszélj egy kicsit hangosabban, rossz ennek a szobának az akusztikája.
Négy általánossal úgy gondolom, nagyon művelt nő volt - ahogy például rendkívül liberális gondolkodású is, amit mi sem mutat jobban, mint hogy kettéfűrészelte a franciaágyat, mert "a Papa olyan meleg volt" amikor együtt aludtak...
Mama: (Niedetzky Erzsébet)
Kevés emlékem van róla, de arra kristály tisztán emlékszem - talán a legelső emlékem is ez -, ahogy meghallottam délután a csengetését. Mindennap jött hozzánk - én pedig minden nap eksztázisban vártam. Amikor becsengetett, fejvesztve rohantam elé - és általában kacsalábbal, azaz fordítva vettem fel a jobbos és a balos mamuszt - nade kit érdekelt ez akkor? Hiszen Mama hozzám jött!
Azt pedig csak meséből tudom Róla én is, hogy ki nem állhatta a szőrös dolgokat - se prémsapkát, se macskát, se semmi ilyesmit nem érintett meg szívesen. Amikor egyszer Anyuval együtt érkeztek meg hozzánk, és még megvolt Anyu régi cicája, Berci, akkor az ajtóban találták Anyu egy magántervezős ügyfelét. Anya persze azonnal elvonult tárgyalni az ügyféllel a nappaliba - Mama pedig elkezdett mosogatni a konyhában.
Azt azonban nem tudta, hogy a mosogatás közbeni hátratolt fenék Berci számára egyértelmű jelzés: felugorhat a mosogató hátára, és a nyakából szemlélheti az eseményeket.
Így aztán Anya alig kezdte el az egyeztetést, vérfagyasztó sikoly hallatszott a konyhából. Az ügyfél megdermedt, Anyu pedig kirohant, ahol is a következő látvány fogadta:
Mama homorítva, szinte hídban állt a mosogató előtt, Berci pedig összes körmével a kardigánjába kapaszkodva lógott a hátáról.
Anya szétválasztotta a küzdő feleket, majd visszatért a kissé rémült ügyfélhez. Hogy tervezett-e neki házat végül, arról már nem szól a történet...
Egyszer, pici voltam még, de Mama már nem élt, megtaláltam az egyik fényképét, és azt találtam rá mondani, hogy csúnya rajta. Anyu sírva fakadt, aztán elmondta, hogy Mama akkor már nagyon beteg volt, amikor az a kép készült. Nagyon sokáig sírtam akkor szégyenemben én is, mert úgy mondtam Rá rosszat, hogy nem ismertem a körülményeket - még mindig összefacsarodik a szívem az érzéstől, ha eszembe jut az eset.
Mami: (dr. Polányi Lászlóné Nagy Mária)
Nyaranta sokszor töltöttem néhány hetet Mamival, a Balatonon. Ő tanított meg kanasztázni - szinte mindig ezt játszottuk az idő eltöltésére. Amikor Mami vigyázott rám, akkor péntek esténként megnézhettem Vele a Dallast - amit otthon sosem volt szabad. Sokszor készítettünk együtt fagyit, fagyiporból a Balcsin - és én mutattam meg Neki, hogy a paprikáskrumpli tejföllel sokkal finomabb.
Amikor már a szelleme nem volt maradéktalanul friss, egyszer nálunk volt ebédelni, mi pedig elkezdtünk idézgetni a Gyalog Galoppból. Mondtuk-mondtuk, és nevettünk a poénokon - Ő pedig pár percig csak kapkodta a fejét egyikünkről a másikunkra, aztán csak ennyi mondott iszonyúan tanácstalanul.
-Én már 2 perce nem értem, miről beszéltek!
Mi pedig továbbra is szakadtunk a nevetéstől, olyan aranyos volt - hiszen Ő természetesen nem látta a filmet.
Papi: (dr. Polányi László)
Papi - bár '82-ben meghalt - maga után hagyott egy olyan mondást, amit máig elkísér egy-egy nehézségben, ami gyakran eszembe jut, sokszor idézem is. A mondása így szólt:
Az a legnagyobb hadvezér, aki ÖNMAGÁT legyőzi.
Azt gondolom, igaza volt.
Papi azért nem lehetett soha főmérnök, mert nem volt hajlandó lemondani a vallásáról. Szeretett volna minél több lány-unokát, és szerette turkálni Anyu - mint az egyetlen frizurájára nem kényes menye - haját.
Mikor kicsi voltam, gyakran gondoltam, hogy figyel rám, valahonnan fentről; és ha valami nagy bajom volt, szóltam Hozzá, kértem, hogy segítsen. Remélem, lát most is, és kicsit büszke rám. Nagyon sajnálom, hogy nem érte meg, hogy találkozzunk. Szerintem nagyon jóban lettünk volna.
Ezeket tudom Róluk, akikre a holnapi ünnepnap emlékeztet. Kérlek Titeket, ha ezek közül a történetek közül eszetekbe jut valamelyik egyszer, és van rá lehetőségetek, meséljétek őket tovább - így aztán a a szeretteim talán örökké élnek majd a tetteik, gondolataik, érzéseik emlékében.
Nyugodalmas hétvégét Nektek!
És Apu: tudsz a többiekről beszkennelt fotót küldeni nekem? Jó volna kitenni Őket ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése