Sorsfonál

Vannak emberek, akikkel a sorsunk itt-ott időről időre összeér. Nem főszereplői az életemnek abban az értelemben, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban, nem függünk egymástól, nem ismerjük egymás minden lépését, érzését. Sokkal inkább vagyunk jószándékú szemlélődők egymás színpadának nézőterén, mégcsak nem is az első sorban (ott nagy a fluktuáció).

Valahol, valamikor fontosak voltunk, fontossá váltunk egymásnak. Megismertünk egy szeletet a másikból; kicsit megnyíltunk, kicsit mertünk gyengék meg önmagunk lenni; kicsit talán megálltunk, mert a másik olyan utat mutatott, amin még nem jártunk. Aztán végül mégis másfelé - a magunk útján - indultunk tovább.

Néha találkozunk. Talán beszélünk. Talán még azt sem. A legtöbbször csak felszínesen. Néha gondolkodom, hogy meg kellene állni, elkapni a másik karját (ha akarja, ha nem) valami szoros, támogató ölelésbe, és a fülébe suttogni, vagy az arcába kiáltani, hogy "Hahó, itt vagyok, látlak, nem vagy egyedül! Egyszer régen megszerettelek, és azóta sem nőtt be a szívem lágya!"

Aztán csak elnézem, messziről, ahogy újból elgurul a gombolyag, lepereg róla a sorsfonál, és már megint messze járunk egymástól, talán még álmunkban sem érnek össze a gondolataink. Nézek, hallgatok, szemlélődöm. És várom a nézőtéren, hogy végre tapsolhassak a másik sikerének. Kicsi vagyok, elveszem a tömegben. Nem hallja majd a hangomat.

Nem is baj. 

Jó megélni, hogy ezekben a találkozásokban tisztán és önzetlenül, elvárásoktól teljesen mentesen tudok jelen lenni. 

Jó volna ilyen tisztán és egyszerűen szeretni mindenkit - azokat is, akikkel szemben van vesztenivalóm...