Az érzelmi vámpírokról - kívüről

Vannak emberek, akik nem értenek a szóból. 

A magamfajta naiv, segítőkész természetű lényt ők gyakran behúzzák a csőbe. Addig-addig mondják a magukét, sajnáltaták magukat, amíg az embernek meg nem esik rajtuk a szíve. És eközben nem válogatnak az eszközökben. Olyan tényeket, olyan körülményeket is bevonnak az érintett események körébe, amelyeknek valójában közük sincs ahhoz, amit pillanatnyilag akarnak - a lényeg az, hogy minél szánni valóbbnak és elesettebbnek tűnjenek. Lehet ez egy nagybeteg családtag, vagy egy csúfos véget ért párkapcsolat - a lényeg, hogy elhitessék Veled: meg kell szánnod őket.

Alapvetően az első pár alkalommal ezt váratlanul jött, ámde annál kétségbeesettebb segítségkérésnek veszed a részükről. És első szóra ugrasz. Kiteszed a lelked, minden követ megmozgatsz, beveted a legjobb tudásod és mindenben megpróbálsz melléjük állni. A lényed olyan régióit nyitod meg előttük, amiket alap esetben nem szívesen tennél közprédára - node ez más helyzet, hiszen ők olyan elesettnek tűnnek.

Az általam vázolt embertípus azonban pontosan ebben a pillanatban gyökeres fordulatot produkál. Ahogy megérzi az ellágyulásod, egyre többet és többet akar; már nem elég neki, hogy tanácsokat nyújtasz, az is bántja, ha a Te életed szekere épp jobban halad, mint az övé; vádol, zsarol, megsértődik is érzelmileg terrorizál.
Namármost - ahogy Csülök mondta valamelyik Rejtő-műben - egy embert maximum kétszer lehet becsapni. Én vallom, hogy a hozzám hasonló jóindulatú barmokat mondjuk 5-6-szor is. De aztán már többször nem.
Így aztán az idők folyamán, szépen lassan, saját bőrömön és kifacsart érzéseimen tapasztalva megtanultam egyszerű és határozott NEMet mondani. Magyarázat nélkül - mert ahogy magyarázkodni kezdesz, a fenti típusú ember olyan fokú érzelmi zsarolásba kezd, hogy ember legyen a talpán, aki a.) nem szégyenli el magát itt helyben a szívtelensége miatt, b.) nem nyújt azonnal segítő jobbot szegény szerencsétlennek.
Ebbe a csapdába nem szabad belesétálni. Ahogy abba sem, hogy elhiszed: a legutóbbi próbálkozás óta ezek az emberek megváltoztak. Úgy gondolom - és tapasztalatok alapján ítélem meg így - elenyészően kicsi az esély arra, hogy egy ilyen módon működő, ilyen típusú érzelmi játszmákban utazó ember áttérjen a nehezebb, ámde morálisan elfogadhatóbb megoldásokhoz. Egyszerűen nem éri meg neki. Ezzel a módszerrel mindig fog találni egy balekot, aki megszánja.
Ha pedig valóban megváltoztak, akkor nekik maguknak is kutya kötelességük megérteni, hogy egyetlen ilyen fajta érzelmi kihasználás is teljesen jogos alapot jelent a közös szálak elvágására. Hiszen az ember jogos igénye, hogy ne kerüljön újból olyan helyzetbe, amelyben korábban zsarolták, sérült. Ilyen módon pedig csakis maguknak tehetnek szemrehányást a másik fél pillanatnyi viselkedéséért. És remélhetőleg levonják ebből a konzekvenciákat a jövőre nézve.
Mindenesetre hosszú-hosszú őrlődések és pofáraesések után végre megtanultam, hogy az ilyen típusú emberekkel egyszerűen nem kell szóbaállni. Ha összefuttok az utcán, viszonozni kell a köszönésüket, majd szemrebbenés és visszanézés nélkül tovább kell menni. És ami a legfontosabb: bármit is mondanak, nem szabad nekik elhinnünk, hogy az életük bármilyen alakulásáért mi lennénk a felelősek. Mi a saját tetteinkért vagyunk, ahogy ők is.
Éppen emiatt a leginkább felelős döntés részünkről a nem-cselekvés.