A minap egy fészbukos fotóm kapcsán élénk emlék-cserébe kezdtünk két egykori óvodás-társammal.
Már maga a felvetés is abszurd - hogy a bánatba vagyunk mi még beszélő viszonyban olyanokkal, akikkel 20 éve volt a legutóbbi közös(-ségi ) élményünk. Aztán meg: a beszámolók is meglepőek.
Mindnyájan a saját szűrőnkön keresztül láttuk már akkor - 3-4-5-6-7 évesen - a világot; a mai emlékezések pedig azóta évek tapasztalásain, hangsúlyain szűrődtek át. Érdekes, hogy kinek mi maradt meg; mi volt elég fontos akkor a megjegyzéshez; és mi fontos ma, a felidézés idején.
Pláne izgalmas a dolog - hiszen ekkora gyerekekkel dolgozom, játszom együtt nap, mint nap. Már korábban is foglalkoztatott a gondolat: vajon 20 év múlva emlékeznek majd rám? Mi marad belőlem, a közös óráinkból a lényükben? Pozitív, vagy negatív élmény? Mire fognak emlékezni? Vízibombázásra? Torkunk szakadtából sikításra? Arra, hogy vissza kellett adni azt a lila buszt? Emlékezni fognak, hogy nagyon szerettem őket?
Én - és mostmár mondhatom azt is: mi - tudom, hogy az óvónénik szerettek minket. Visszagondolva iszonyú jól végezték a munkájukat - életem legszebb közösségi élménye az óvodás 4 év.
Talán írok majd egyszer egy bejegyzést az emlékekből - bár ez keveseknek mond majd sokat. Foszlányosak és kuszák az események, amik fennmaradtak az emlékezés hálóján - de azt gondolom, valamiért fontos, hogy megörökítsem egyszer őket.
Talán - ha másért nem is - azért, hogy legyen min nevetniük majd az unokáknak, a nagyi ősrégi blogján..
Ti mire emlékeztek az óvodából?
Hadd reagáljak egy füst alatt a korábbi bejegyzéseidre. Ha már úgyis írni akarok az ovis élményekről:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy ilyen jól éreztétek magatokat Londonban, a képeid is marha jók. Megelevenedik még a kitömött víziló is rajta :) Meg az állomás-szerű épületbelső a kedvencem.
Hirtelen elfelejtettem, mit akartam még szólni. De lényeg, hogy az ovis élmények tényleg nagyon összekötőek tudnak lenni, még ha az emberek tök más utakon járnak is azóta.
Én arra emlékszem, hogy sose aludtam ott, mert anyukám otthon dolgozott, így hazamehettem már korán, de otthon se aludtam soha. Egyszer kellett ott aludnom, akkor se ment, főleg, hogy folyton el akarták lopni a macimat :D
Mindig a tejtestvérem kislánnyal játszottam, ő volt a párom mindig, még az ovin kívül is mindig együtt mentünk a játszótérre. Mint pár éve kiderült, finn-francia szakos bölcsész lett :)
Sose voltam büntetésben, csak egyszer, de akkor is nagyon megbántam. Elvettem erőszakkal egy barátomtól a matchboxot, mert az nem adta oda a megbeszélt idő letelte után (én ismertem az órát, ő nem :D ).
Mindig dinoszauruszokat rajzoltunk egy fémrácsos tartóból kivett papírokra. Egyszer az egyik fiúra rászakadt a "babaszoba", összedőlt minden, de nem lett baja. Azt is viccesnek tartottuk, amikor egy kislány kidobta a kukába a törlőrongyot, valamint hogy véletlenül többször nagymaminak szólítottuk az óvónénit.
Később tudtam csak meg, hogy mi is az a "légyszám", amit le kellett jelenteni mindennap a konyhán, hogy mennyi adag kaját főzzenek.
És ami a legfontosabb, nagyon élénken élnek az ovis különangolórák emlékei, amik nagyon pozitívak voltak (sőt, még a tanár is emlékezett rám, amikor egyszer felsőben vagy gimiben! összefutottunk egy buszon). Úgyhogy úgy vigyázz, hogy fontos pont vagy a gyerekek életében, bár ezt ki tudná rajtad kívül jobban :) Színcápát játszottunk és hedendsoldörsznízentóz, meg táccsdötébölendtáccsdöfloór. Szóval nagyon játszós és futkosós volt. Szerintem olyan, mint a tieid :) Csak farmerben kellett lenni, az nem tetszett :D
Ó, ezek most bennem is előhoztak pár dolgot még.
VálaszTörlésAzt hiszem, kiteszek belőle valamennyit :).