Meddig ér a lélek?

On the other note: Hol kezdődik az önzés? Ott, amikor akkor is átviszem az akaratomat, ha nem vagyok biztos a fogadtatásban; vagy már ott, ahol csendben szenvedek és sajnáltatom magamat amiért AKAROK valamit, amiben bizonytalan vagyok.
Alapvetően az önsajnálat szerintem mindig az önzésben gyökerezik.
Én pedig nem szívesen sajnálom magamat. Sokkal szívesebben TESZEK azért, hogy ne legyen miért sajnálni magamat...A köznyelv (köz-ész) viszont általában sokkal inkább ezt hívja önzésnek. Holott ez komoly tárgyi tévedés - hiszen ebben az esetben nem mással akarom megcselekedtetni, amit én akarok; hanem egyenesen és nyíltan felvállalom a vele való macerát és erőfeszítést - miközben persze az elérendő cél lebeg a szemem előtt. És persze, belelkesedem. Meg nekibuzdulok. És akkor úgy tűnik, mintha éppen önző módon keresztül akarnám verni az akaratomat bármi áron.
Pedig nem akarom. Csak ugyanazt szeretném kapni, amit én is adok. Nyílt, felvállalt, tiszta és érthető akarásokat vagy nem-akarásokat, amik mögött-alatt-mellett nem kell gondolatot olvasni. Nem nekem kell számolnom vele, hogy a környezetemben ki mit szeretne - hanem mindenki a saját igényeivel számol; ergo bevállalja, hogy a köznyelvi értelemben önző lesz; az én specifikus értelmezésem szerint ugyanakkor ez a legönzetlenebb, amit csak tehet. Mert levesz a vállamról egy halom felelősséget - amivel amúgy sem mindig bánok megfelelően. (értsd: megfelelően lazán...:))
Így a határok tiszták; mindenki saját magáért felel. Azaz: tartozik felelősséggel, vállalja a tettei pozitív és/vagy negatív következményeit.

Nem, nem vagyok kibukva. Tényleg nem. No need to worry. ;)
Csak gondolkodom. Néha azt is kell.
And didn't either mean to offend.
Csak tanulom magamat.