Ki mit tud?

Neeeem, most nem a Megasztár nénikékjére, előző generációs megfelelőjére gondolok.

Az emberi kapcsolatokban mindig is egy központi kérdés volt az őszinteségé. Sokan vallják, hogy az információ mindenkori teljes és maradéktalan megosztása nem csak áldás, hanem átok is lehet egy másik ember viszonylatában. A tudás hatalom; és gyakran azzal őrizhetjük meg magunknak a lépéselőnyt, a jó pozíciót, ha bizonyos információkat elhallgatunk, vagy legalábbis egy időre visszatartunk, hogy aztán a jó pillanatban adhassuk ki őket.
A legtöbben - ilyen-olyan kapcsolatainkban - taktikázunk az információ-megosztással. Ki ne várná a jó pillanatot egy üzleti partner meggyőzéséhez; vagy melyikünk nem kéretőzött el otthonról kedden, majd vallotta be szerdán, hogy kettest kapott matekból? A birtokunkban lévő információkkal igenis mindnyájan manipulálunk - ilyen az emberi természet és "gyakorlati érzék".
Azonban - legalábbis számomra - van az a közeg, ahol információ-torzításnak, -visszatartásnak, -manipulációnak helye nincs. Ahol egy az egyben kommunikálok - és ezt várom a másik féltől is - akkor is, ha az kényelmetlen, vagy egyenesen fájdalmas és előnytelen. Néha - azért valljuk be, ritkán - Zoli közli, hogy vegyem le ezt a ruhát rögtön, mert nagyon rosszul áll; de én is szemrebbenés nélkül megmondom, ha az utóbbi időben pocakot eresztett...
Az ilyenfajta őszinteség a külvilág felé - tapasztalatból mondom - természetellenes, nem számításba vett. A kezdet kezdetén Dávid igencsak csodálkozott rajta, hogy amit egyikünknek mesélt (nem titkokat, csak hétköznapi dolgokat), arról pár nap múlva már a másik is teljes terjedelemben tudott. Aztán megbeszéltük: nálunk ez így működik; ha szeretné, hogy erről vagy arról csak Zoli, vagy csak én tudjunk, akkor szóljon; titkot persze mi is tudunk tartani.

Nem arról akar szólni ez a bejegyzés, hogy a mi kapcsolatunk milyen frankó, és hogy másoknak is így kellene csinálniuk. A múltbéli választásaim közül többen igen nehezen tolerálták az én egy-az-egybeni őszinteségemet. Mert számukra nem ez volt a természetes. Mert náluk a stratégia egy emberi kapcsolat alapvető lételemének számított, nem rossz szándéktól vezérelve. Ők egyszerűen így működtek.
Zolival kezdetektől más a helyzet. Még alig ismertük egymást 36 órája, amikor a "hideg elleni" egy sátorba költözés után panaszkodni kezdtem, hogy mennyire fázom még mindig. Vagy 20 percig - esztelenül sok ideig - hallgatta tétlenül, aztán csak ennyit mondott: "Kiscsillag, ha tényleg fázol, akkor kerítek egy pokrócot; de ha azt szeretnéd, hogy átöleljelek, akkor kérlek AZT MONDD!"
Nem volt mese, úgy tűnt, megtaláltam az őszinteség hozzám hasonló fanatikus bajnokát, aki még ebben az esetben sem tűrte a mellébeszélést. Úgy gondolom, nekünk így jó élni kommunikációs-, információs gátak nélkül.
Ahogy a hozzánk hasonló beálítottságúaknak is.
Ezzel a hozzáállással azonban fontos veszélyforrás, ha a másik hasonlónak tűnik, de egyáltalán nem az. Őszintének mutatja magát, és közben mégiscsak van, amit elhallgat. Ilyenkor az őszinte fél nagyon boldog, hogy megtalálta a másik felét; a másik fél pedig boldog, hogy elhiszik, hogy a teljes igazságot adja a másik tudtára. Akár élhetnének is boldogan.
Akkor van csak a baj, amikor a csontváz kinyúl a szekrényből; amikor egy-egy pici elhallgatásra, félre-magyarázásra, mellébeszélésre fény derül. A nem őszinte fél presztizse összeomlik, és valószínűelg azzal jár a legjobban, ha keres mást, akit szédíthet; az őszinte bizalma megrendül - nem csak ebben az egy emberben, de az őszinteség intézményében magában is. Számára az új választás is nehéz, hiszen nehezen hiszi már el, hogy a másik tényleg az, aminek mutatja magát.
Az őszinteség - épp emiatt; mivel önmagunkat teljesen kiadjuk, ezáltal sérülékennyé válunk - nehéz út, nehéz választás. Mindemellett a döntés, hogy hogyan szeretne élni, mindenkinek szíve joga.