Én és az Idő

Bizonyosan tudom, hogy az Idő emberi találmány. És - ahogy a legtöbb ilyen - ha nem is teljesen, de nagy vonalakban fölösleges, talán egy kicsit káros is. Mondjuk inkább úgy: én nem szeretem. Azaz: többször zavar, mint ahányszor nem.

Nem szeretem, hogy csak addig szabad aludni, ameddig...Nem szeretem, hogy el kell indulni, mert különben...Nem szeretem, hogy ha nem érek oda, bezár...Nem szeretem, hogy akkor kell enni, amikor...Nem szeretem, hogy ki van találva, mikor kell álmosnak lennem.

Úgy gondolom, az idő hasznos találmány a dolognak abban az értelmében, hogy remekül képes összehangolni (vagy kényszerpályára állítani) hozzávetőleg 6.000.000.000 ember bioritmusát. Kelünk nem sokkal a Nap után; eszünk, dolgozunk, eszünk, dolgozunk, eszünk, alszunk, kelünk....

Amikor kint vagyok/vagyunk a természetben napokig (távol az idő-alapú létformáktól); és nincs éppen kötelezettség (azaz túracsoport), az élet menete teljesen átalakul.

Kelünk, amikor jólesik. Eszünk, amikor éhesek vagyunk. Alszunk, amikor ránk tör az álmosság. Ilyen egyszerűen. 

Tudom, a világunk egy merő káosz lenne idő-faktor nélkül. Nem lenne mihez viszonyítani. Anélkül pedig annyira elveszettnek tudjuk érezni magunkat!

Ugyanakkor meg én szívesen vállalnám ezt a spontán - és igen, összevissza - szabadságot azért, hogy olyan ütemben élhessek, ahogyan jól esik. És mások is ezt tehessék körülöttem. Hogy a vágyaimnál ne legyen nagyobb úr a menetrend...

És boldog vagyok persze, hogy ha csak néhány napra is, de minden évben megélhetem ezt a fajta létet.

De ettől még nem tanulom mag szeretni az Időt - azt hiszem, soha.