Én nem tudtam, tudok-e anya lenni, nem voltam erre az egészre felkészülve. Mikor a kezembe adták Mátét akkor, augusztusban, csak fogtam, mint egy vekni kenyeret - cuki veknit, sírdogáló veknit, és nem tudtam, hogy akkor most mi is van, mi is lesz velünk.
Ahogy nem tudtam akkor sem, amikor 2 nappal később maga mentem bevásárolni; amikor 2 hetesen mászóedzésre vittem; amikor a hét minden napjára programot szerveztem magunknak; amikor eközben olyan háztartást is akartam vezetni, mint még soha azelőtt...
Nem tudtam, hogy mi a frászért hisztizik velem ez a kis méregzsák, amikor semmi baja nincs; nem tudtam, hogy hogyan kellene ezt a rengeteg dolgot egyszerre, precízen, pontosan, időben megoldanom. Nem tudtam, hogy hogy lehet ezt kibírni ép ésszel.
Nem tudtam, és ettől elképesztően űzött és frusztrált lettem. Aztán persze nem tudtam, hogy Máté mitől feszült és nyúzott.
Nem tudtam, de Máté megtanított, igazából tanít még mindig. Tanít rá, hogy néha a legeredményesebb nap sokkal hiábavalóbb, mint az, amelyiket végig az ágyban töltöttük összebújva. Hogy nem az okok a fontosak, hanem a megoldások. Hogy sokkal fontosabb annál, amit tudok az, amit érzek.
Mostmár tudom. Csak figyelnem kell Rá, és minden összeáll majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése