Sakkozom. Először, hogy melyik 4 gyerek legyen. Mind a 18 ijesztő. No jó, vannak úgy 5-en, akik nem annyira. De a feladatom nyilván nem a könnyen kezelhetőekkel égető.
Sakkozom, hogy hová üljünk, mit csináljunk. Hogy felvegyem-e a gúnyolódást (nem veszem); hogy szabjak-e határt a visítozásnak, őrültködésnek (nem szabok, elfér); hogy hagyjam-e, hogy úgy beszéljenek velem, ahogy egymással (nem hagyom, a kölcsönös tisztelet nekem is kijár); hogy milyen feladatot végezzünk, ami nem is túl bonyolult, de nem is túl blőd (nagy, űrbéli kép lesz űrhajókkal, 3D csillagokkal, meg minden).
Aztán a legvásottabb előszedte a sakkot. Gyerekkoromban versenyeztem. Rég volt. De nem eléggé.
Az addig vinnyogó diliházra néma csend telepedett, a rendbontók kérés nélkül rendet raktak, aztán beültek szó nélkül kibicelni. A falkavezér meg sakkozott. Velem.
Már bejött az osztály, mikor abbahagytuk. Nyerésre álltam, tudta ő is. Azt mondtam, kicsengettek, majd jövő héten folytatjuk - ahogy ő ajánlotta, új meccsel. Rábólintottam. Értette.
Átvette a partit, és lejátszotta az én oldalamról egy osztálytárssal. Nem tudom, milyen eredménnyel - az ajtóból még visszaszóltam, hogy mire figyeljen.
A falkavezér pedig sakkozik. Velem.
Remélhetőleg többet nem kell sakkoznom miatta. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése