Az egyik jól kipróbált szett ruhámat veszem fel. A mellényúlás esélytelen. Ezzel esélytelen. Ismerem a hatást.
A tükörből magabiztos nő köszön vissza, ahogy szempillát festek, arcot pirosítok. Picsa álmos vagyok. És csalódott. Nem is. Inkább félek. Nem attól, ami jön. Attól, ami volt. De ez a ruha, ez a smink megvéd. Magamtól is. Mindentől. Amíg le nem veszem, nem is félek igazán.
Tudok bánni a testemmel. A szavaimmal. Ha bakizok, tudom, mikor, mivel árulom el magam; ha nyílok, engedem, hogy nyíljak, ha zárok, kőkemény a fal. Úgy válogatom a szavaimat, hogy hassanak; úgy válogatom a csendeket is. Tudom mit csinálok, vagy legalábbis ezt hiszem.
Nem akarok hazudni. Vetíteni sem. Magyarázkodni, elkendőzni a gyengeséget tudatosan, szavakkal, kényszeredetten - szintén nem érzem szükségét. Egyszerűen nem jövök ki a falak, az arculatom mögül. Aki érzi, hogy valami fals, nem stimmel, maximum ezt érzi. Hogy nem tudhatja, mit érez. Hogy nem tudja, érez-e valamit.
Belül félelmek, kételyek, bizonytalanságok gomolyognak. Azt gondolom, ez a természetes. Minden gondolkodó lény így működik. De itt mégsem, még ennyire sem lehetek gyenge.
Van az a 3-4 ember, aki előtt lehetek. Akikről TUDOM, hogy elbírják. Hogy el akarják bírni. De most más a helyzet. Önkéntelenül a segítő-hivatás életformájának bástyája mögé bújok
Belül pedig erősen ölelem, dédelgetem magam. Azért, hogy szép vagyok. Tudatos. Magabiztos. Legalábbis mindenki ezt látja. Működik a trükk.
Hívhatnám varázslatnak is.
Szubjektív realitás. Részint az enyém is.
Görbe tükör. Mégsem gondolom falsnak, hazugnak.
Az igazság, belül, ÉL.
És pontosan tudom, mikor jó hallgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése