Amikor először elképzeltem, valahogy így képzeltem az első találkozásunkat. Ezt is beszéltük meg azokon az alkalmakon, amikor együtt hangolódtunk az újfajta egységre.
Aztán persze minden teljesen máshogy alakult, és elszalasztottuk a lehetőséget, hogy ilyen puhán, ilyen biztonságban, ölelő melegben; ilyen önfeledten és fesztelenül bújjunk egymáshoz. A pillanat, mint egy buborék elpattant, a "mi napunk" elmúlt; hirtelen mindenki elkezdett figyelni és megpróbálni megérteni minket, legfőképpen engem; pedig van, amire nincs magyarázat, amit egyszerűen csak érzünk, olyan magától értetődően, ahogy a levegőt vesszük.
Nem értették, én pedig nem tudtam megmagyarázni. Csak vágytam erre az érzésre sóvárogva, mégis gyáván, és kicsit szégyenkezve is, amiért biztosan én érzem rosszul, mások tudják jól.
5 hónapnak kellett eltelnie, hogy magamhoz merjelek ölelni úgy, ahogy megszültelek volna; úgy, ahogy megszülethettél volna, ha nem alakul valahogy máshogy. 5 hónap kellett, hogy a víz lágy ölelésében ne csak mosdatni, simogatni, Veled nevetni merjek; hanem magamhoz öleljelek, végigfektesselek a testemen, felolvadjak Benned úgy igazán, ahogy az első pillanatainkban kellett volna.
5 hónap kellett, de végül eljött. És amit a szemedben láttam, az azonnal cáfolt minden korábban belém ültetett szégyent vagy kétséget.
Ígérem, ha máskor ilyen erővel hívsz, senki másnak nem hiszek már, csak Neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése