A szivárvány túloldalán

Szeretném előre leszögezni: egy gyönyörű várandósság gyönyörű utolsó napjait, heteit élem. Semmi okom panaszra, és ezzel maximálisan tisztában is vagyok. Ahogy azzal is, hogy mindenem megvan, amire csak vágyhatnék: boldog család, szerető Férj, csodálatos otthon, egészség, ÉLET. Aki szeretné ezt elmondani nekem újból, és meggyőzni, hogy működjek máshogy, annak nagyon hálás vagyok; mindemellett a racionalitás talaján ez sajnos azt hiszem, nem megy. TUDOM, hogy hogyan kellene éreznem, működnöm, az alábbiak mégis velem vannak. Pont emiatt írom le. Mert nem racionális. És engem épp annyira irritálnak - ha nem jobban egy picikét - mint esetleg a kedves olvasót. 
Aki meg meg akarna ölelni, vagy kirángatni ebből egy jegeskávéra, annak mély hálával fogok adózni.

32 fokot mutat a hőmérő a hálószobában. A ventillátor teljesen kiszárította a torkomat, és megpörgette az idén amúgy kegyes allergiámat; mégis egész éjszaka megy. Nem tudom, hány napja kapkodok a levegőért így; júliusban is volt egy hét: nagyon emlékszem, nagyon rossz volt.

Néhány napja, hete még azért nem mentem sehová, mert jólesett itthon lenni, fészket rakni. Most már annyira behúzott ez az egész, hogy nehezemre esik rávenni magamat a bárhová menésre.
Itthon vagyok a 32 fokban, és teszem a dolgom. Mert munka az mindig van itthon. Hopp, a konyhaszekrény még nincs csilli-villire takarítva; hopp, a kamrában még nem raktam rendet; közben lejárt a mosógép; csinálni kell, mint a gép. Morcoskodom, hogy a Férjem nem igazította el maga után az ágytakarót: az egész nyamvadt lakás kezd valami furcsa múzeumra emlékeztetni, a kiállítás címe pedig: "Itt él a Várnai-Polányi család". Aztán belép a látogató, és látja, hogy tök kamu az egész: hiszen minden annyira elrendezett és túl precíz, hogy itt nemhogy nem él senki, de az egész már egyenesen ijesztő is...Pláne, amikor a teremőr néni (ez lennék én) rámorog, hogy ne egyen le a padlóra, mert ki van takarítva. Agyrém.

Egy hete még úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legszebb, legboldogabb kismamája. Most úgy érzem, hogy egy szerencsétlen partra vetett bálna vagyok, aki baromira vágyik vissza a vízbe. Mérlegelem, hogy lezuhanyozzak-e, ahol találkozom a testemmel: nem, nem a babám irritál az óriási pocakban. Az irritál, hogy az egy éve még aktív sportoló testemen összeér a két comb, és kidörzsölik egymást; a mellem a hasamra lóg (!!!), pedig nem olyan óriási, higgyétek el; olyan tokám van, mint Miss Röfinek...Nem is (csak) az esztétika. Ezek elképesztően kellemetlen dolgok. (Igen, kevésbé kellemetlenek, mint egy terhességi komplikáció, de visszautalnék a fenti, dőlt betűs részre, majd visszasüppednék az abszolút irracionális megéléseim közé.) Pláne úgy, hogy tennék én ellenük, node nem tudok.

Csak úgy tudok közlekedni, mint egy pingvin. Lassan, és vicces járással. Vannak testrészeim, amelyek higiéniájára óriási gondot kell fordítanom, viszont paradox módon már hónapok óta csak tükörből látom őket. Nem érem el a lábkörmömet, a hétvégén a Férjem segítsége nélkül nem tudtam felhúzni a harisnyámat. Lassú vagyok és hamar elfáradok. Állandóan pisilnem kell. Megfordulni az ágyban felér egy akrobata-mutatvánnyal.

No és: tök mindegy, hogy mit veszek fel, úgyis ugyanaz a vége: hogy kocka alakú és narancsbőrös a seggem, eltűnt a derekam, a mellemről inkább ne beszéljünk, és valaha asszem volt egy vállalható vádlim is...Tehát ha sikerül valami kényelmeset, amiből nem ficcen ki sehol ez a megnövekedett létforma, és még esetleg a színek sem ütik egymást, akkor nyertem.

És ezek után kimenni az utcára? A 41 fokba? Emberek közé? Úgyis csak a saját kis témámról tudok beszélni már most (úúúúristen, mi lesz később?!?!), ami már most nyilván tök uncsi az embereknek (biztosan nekem is az lenne); emellett lassú vagyok, és kevésbé esztétikus is...Klassz. Akkor koncert helyett inkább nézek egy epizódot a Dr. Csont-ból...

És közben minden nap ezerszer elmondom, mennyire tökéletesen vagyunk, mennyire szuper minden. Mert ezek a tények. Mondjam azt, hogy tököm tele van? Igazából nincs is tele.
Csak kezdem nem szeretni magamat olyannak, amilyenné ez az elmúlt pár hét tesz. Rendmániásnak, tehetetlennek, nagydarabnak, izzadósnak, lassúnak, és mindezek miatt elképesztően ingerlékenynek és nyűgösnek.
Mert ilyen vagyok most. Vita és kompromisszum nélkül: látom, élem, hiszen én vagyok még mindig a legtöbbet együtt magammal.
Fogalmam sincs, merre van innen az előre; valószínűleg a Természet nemsokára megoldja egy imádni való energia-bomba cukicsomaggal, aki mellett semmi esélyem nem lesz negatívnak lenni egy pillanatra sem.

De ez most rossz és ijesztő.
Ha kérditek, hogy vagyok: elmondom majd, hogy szuperül; és ezt meg gondoljátok mögé, légyszi.