Vannak az ember életében olyan abszolút jelentéktelen pillanatok, amelyek csak később válnak meghatározóvá, ahogy visszatekintve, új információk birtokában kiemelkednek az események szövetéből, és új értelmet nyernek.
Volt az életemnek egy viszonylag rövid szakasza, amikor lábujjhegyen éltem. Csendben, elbájolt áhitattal húztam egyszerre meg és ki magamat. Nőként, szerelmesként szárnyaltam - ugyanakkor fürkész óvatossággal igyekeztem eltűntetni a viszonzottnak látszó érzéseim minden bűnjelét azért, hogy egyengessem annak az útját, akit szeretek.
Ha álmodni kell szépről, mélyről, belsőről, őszintéről, igazról; még mindig azoknak a napoknak a képe villan az öntudatlan emlékezetembe. Azután persze nyomban elszégyenlem magamat...
Ha álmodni kell szépről, mélyről, belsőről, őszintéről, igazról; még mindig egy olyan kegyetlen időszak képe ötlik fel bennem gondolkodás nélkül, amiben módszeresen, és előre megfontolt szándékkal fordították ellenem minden erősségem és gyengeségem, alkalmazkodásom és makaccságom, vágyam és szkepszisem.
Mert elmondom Nektek: így történt.
Iszonyúan figyeltek rám. De nem azért, hogy szerelmes boldogsággal gyógyítsák a ki-tudja-mióta gennyedző sebeimet; nem a boldogságom felett örülve; nem pótolva mindent, ami eddig a teljességből hiányzott...Épp ellenkezőleg. Penge-éles, hidegvérű számításból - végül csakis azt hagyva nekem, ami oly annyira az enyém volt már, hogy nem lehetett elvenni tőlem. Az Egyenességet. És az Emberséget. Azt hiszem, ez a kettő borult fölém sátorként, és tartott végül életben azokban a jéghideg napokban, amikor az egyetlen vágyam az volt, hogy meghalhassak végre, hogy ne kelljen tovább élnem egy olyan életet ahol elvették tőlem az álmaimat.
A szép szavak, a bókok, az érintések, a figyelmesség, a tapintat, az elmélyülés, a közös hullámhossz mind színpadi kellék volt azokban az időkben - mégis az akkori fejemben valósággá festette őket az érzés és a hiteles előadás. Addig, amíg nem tapasztaltam meg, milyen úgy élni, hogy elfogadnak, minden rezdülésemet ismerik és méltányolják, és mélységeimben értenek meg; nem vágytam ezekre - hiszen fogalmam se volt arról, hogy mire vágyom, hogy mire vágyhatok. Azt gondoltam, az emberek különböznek - nincs tökéletes egyezés, tökéletes egybecsengés, kiegészülés, teljesség.
Az a nyúlfarknyi időszak, az a két mokkáskanálnyi boldogság felpattintotta a szememet. Látni, érezni, tudni kezdtem: nekem ez jó. Nekem ez az, ami jó.
Azután, ahogy jött, úgy délibáb módjára el is tűnt ez az illúzió. Én pedig magamra maradtam a kérdéssel: vajon létezik a számomra tökéletes társ, a tökéletes megértés, és maga a teljesség; vagy ez is csak bűvésztrükk volt egy veszélyekkel teli porondon, ahol a bűvész boldogulása volt a tét?
Ha a teljességre gondolok, a mai napig untig koptatottra utált képek-illatok-hangok villannak az eszembe. Hiszek a teljességben, és nem tudom elfelejteni, hogy egyszer átéltem - ahogy a szerelmeskedés gyönyörét sem felejti el az, aki megtapasztalta már.
A teljességhez azonban vér, verejték, könnyek társulnak bennem, valahol mélyen. A becsapás. A megaláztatás. Az elbukás.
Hiszem is, meg nem is. Reménykedem benne - és félek tőle.
Kegyetlen vallomás ez: de azt hiszem, semmi mást, "csupán" ezt az kettőt vette el tőlem az a rövidke időszak.
A képességet a kompromisszumra. És a hitet a teljességben.
Mivel pedig a fenti kettő egymást kiegészítő fogalmak, logikus módon rajtuk kívül nincs más megoldás.
Azóta úgy érzem: a senki földjén próbálok fennmaradni valami jól kifent pengeélen.
És próbáltam hinni, hogy bárki más is megteheti, de őszintén megvallva: csakis én válthatom meg magamat.
A Sors mindenkire annyit mér, amennyit az illető elbír.
Én mégis - még mindig - észbontóan dühös vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése