Szabad-ság

Néha úgy irigylem a szabad embereket.
A bohémokra gondolok. A tisztán művész-lelkekre. Akiknek nincs más életcéljuk, mint kiteljesedni egy-egy képben, dalban, fényben, hangban. Akik úgy képesek koncentráltan előre menni, hogy nem néznek se jobbra, se balra; vagy ha megteszik, akkor gond nélkül elcsábulnak egy másik cél irányába, sodródnak, tapasztalnak, és élvezik.
Művészlélek vagyok én is. Művészlélek. És Tanító. A szárnyaim fölött, valahol a vállaimon mázsás pakkokban nyugszik a felelősség.
Nem bánom. Szeretem, és büszkén viselek mindent, ami vele jár. Kiválasztottság ez is.
Mégis, néha egy-egy késő-tavaszi meleg éjszakán szeretnék nekivágni mezítláb a mezőknek, és saját dallamomra táncolni a hajnal fényében; és szeretném, hogy néha elhiggye a világ nekem, hogy egyetlen fényképezővel képes vagyok megváltani a világot.
Mert képes vagyok.
Csak az én utam ennél egy cseppet bonyolultabb.