Fehérvárra járok pszichológushoz. Elsőre meredeknek tűnhet, hogy mi a francért teszek meg 150 km-t, amikor Budapesten is van szakember dögivel.
Szakember van - de nem ez a szakember van ott. Egyrészt: Őt ajánlották; olyasvalaki, akinek adok a szavára a témában. Másrészt nem budapesti az ár. Lehet, hogy ha a lelkemről van szó, akkor ez nagyon prosztónak hangzik, mégis összességében szempont. Így még az utazással együtt is olcsóbban jövök ki. Harmadrészt pedig: kipróbáltam, és a nőszemély boszorkányosan érti a mesterségét. Pardon: hivatását. Egyszóval: néha igenis hihetetlen, amit művel. A lehető legpozitívabb értelemben.
Negyedrészt pedig - amire szintén az első alkalom után, egész pontosan a második alkalom előestéjén döbbentem rá - olyan implicit módon is "kezel", hat rám, amire elsőre még én, a szakmabeli sem gondoltam. Ahhoz túl egyszerű hatás-mechanizmusról van szó.
Ugyanis így, hogy Székesfehérvárra járok Hozzá, akarva-akaratlanul is eltöltök egy-egy estét, ebédet, félnapot a szüleimmel. Miközben hiszem, hogy az egyik legnagyobb megtanulandó leckém annak az elfogadása, miszerint "Gyökerek nélkül nem lehet szárnyalni."
A Sors keze vezet - ezt érzem, mint oly sokszor, ebben az esetben is.
Ötödrészt pedig azoknak szülöknek is nagy boldogság, amikor ismét esti puszit tudnak adni egyszem csemetéjüknek, vagy tudnak kicsit együtt énekelni, gitározni, lustálkodni a megszokott trióban.
VálaszTörlésSzóval jó ha van hova hazamenni, s ha van aki hazajön. És várni az ablakban, úgy, hogy ne vegye észre. És meglesni, amint ismét búcsút int, és várni az sms-ét. Még akkor is, ha csak azt írja, hogy hazaért, vagy azt, hogy lement a térképről.