Figyelem! A történet a képzeletem szüleménye. Minden valósággal való egyezés csakis a véletlen műve lehet...!
Könyékig túrok a táskámban. Valahol volt mégegy. Emlékszem. Tuti volt. Nincs. De, megvan. Gyűrött, de tiszta. Jó lesz.
Kedvesen a szomszéd nénihez fordulok, megkérdem, megőrzi-e a cuccom. Némi szkepszissel bólint. Remek.
Elindulok. A mozgástól néha megbillenve felrántom az ajtót. Itt nincs. Tovább kell mennem. 2-3 kocsi végigjárása után (ajtó kétkézzel felránt, majd visszaerőltet kocsinként 4-szer) megtalálom. Foglalt. Kivárom. Remélem, a néni addig nem száll le a laptopommal Érd-Felsőnél...
Felszabadul. Belépek. Az ajtó meglepő módon kifelé nyílik. Befelé szokott. Bemenet ez kellemes meglepetés.
Amit látok, arra nem nagyon vannak európai kifejezések. Papír azért van. De nem számolok vele. El tudom képzelni, hogy hol járhatott, mielőtt ide került. Neeem, inkább nem gondolok bele.
Nekiveselkedek. A szoknyát rutinosan beletűröm a pólómba, felül, így az tuti megússza. A harisnya nem probléma, az legalább bármilyen állásban testhez simul. Nyertem.
Az ülőke le van hajtva. Erre jó az itteni papír. Tépek egy adagot, és felhajtom az ülőkét. Nem marad úgy. Újabb darabot tépek, amivel kényelmesen(???) megtartom a fenti állásában az ülőkét, hogy ne dőljön rám. Helyben vagyunk.
Persze ha épp vágányt váltunk, akkor gondot okozhat, hogy nem tudok megkapaszkodni semmiben, ami ne vonná maga után a fertőző osztályon való hosszas kezelésemet. Az ismert póz megtartásához a hajam lágyan végigtörli a berendezés szemben fekvő részét. Össze kellett volna fogni ezt is. Erre nem gondoltam. Mindegy. Azzal legalább nem eszem, és nincs rajta nyálkahártya...Ja, és naponta megmosom úgyis...
Aztán vágányt váltunk. A befelé jövet áldásnak tűnő kifele-nyíló-ajtó hirtelen nyikkanással kicsapódik. Kint az Érd-Felsőn leszállni készülő nyugdíjasok és középiskolások magukra erőltetett nyugalommal figyelik a produkciót. Pukkedlizni nem tudok, le van tolva a harisnyám, így inkább csak kedvesen mosolygok, és a lehető leggyorsabban visszarántom az ajtót. És ezúttal be is zárom - bár így legalább 3 másodperccel tovább kell érintkeznem a kilinccsel, mint amennyire okvetlenül muszáj lenne. Mindegy. Fő az óvatosság. Így másodjára. Ahogy néztem, senkinek nem volt elég ideje, hogy fotózzon, vagy videózzon, ha minden jól megy, megúszom a youtube-ot.
Végeztem. Kiveszem az eddig kalózként fogam között szorongatott zsebkendőt. És használom. Nyálas. Sebaj. Az legalább steril. A helyükre rántom a rétegeket, rutinosan elkerülve az ülőkét a szoknyám szélével. Ez megy.
A csapban nincs víz. Várható volt. Áldom az eszemet a táskámban tartott kézfertőtlenítőért. Az első mosdóig megteszi.
Lehúzni persze szintén nem lehet. Sebaj. Majd kiviszi a léghuzat.
Azért - biztos, ami biztos - bent megvárom Érd-Felsőt. Csak akkor lépek ki, amikor a közönség már leszállt. Kikémlelek. Nem látom a nénit meglógni a laptopommal.
Azt hiszem, nyertem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése