A kekszestekercstől, amit édesapám készített el az általam vett alapanyagokból, a konyhámban, tulajdonképpen "helyettem". A Kispocoktól, aki nyugisan eljátszik az ágyban reggel, amíg befejezem a takarítást. A rengeteg icipici csomagtól, amit nagy műgonddal becsomagoltam és felcímkéztem. Az izgalomtól, ahogy a postást várom. Az együtt töltött napok varázsától. Az idegen pártól a boltban, akik kifizették a nevemben amit vettem, amíg kint a hidegben tologattam a vastagon felöltöztetett babácskát. A kínjukban már mindenen röhögő fenyőfa-árus srácoktól. Az ügyfélszolgálatostól, aki készségesen segített. A buszsofőrtől, aki megállt az út közepén, és felvette a nagybevásárlással rohanó hölgyet. A szomszédoktól, akikhez bármikor átmehetek. Anyutól, aki segített megfőzni az ebédet; és aputól, aki ledőlt mellé aludni, majd egy hang nélkül szórakoztatta a tudtomon kívül felébredt kismanót. A Férjemtől, aki új játékokat tanított Máténak, amíg ajándékokat vadásztam. A barátoktól, akik elhozzák helyettem a csomagomat; és akikkel ötleteket lopkodunk egymástól. Mindenkitől, aki szeretettel vár minket, érdeklődik felőlünk. A régen várt találkozásoktól.
Nem a szekérderék süteménytől. Nem a méregdrága ajándékoktól. Nem a pattanásig feszült idegektől.
Tőletek.
