Aki keres, az talál.

Vannak az ember életében megmagyarázhatatlan dolgok. Amik akkor valahogy sántítanak. Nem nagyon érted őket, de azt sem, hogy mi a hiba bennük. Csak valahogy nem áll össze a kép. Az ember meg idővel belenyugszik, hogy biztosan csak ő hiperszenzitív.
Olyan esetekre gondolok, amikor valaki elmondja, hogy mi hogyan volt, és te igazából nem tudsz rámutatni, hogy a történet hol sántít, csak valahogy érzed, hogy az emberek mégsem pont úgy viselkednek a valóságban, mint ahogy az illető történetében; hogy ez így túl szép, vagy túl egyszerű, vagy túl véletlen.
És az ilyen dolgok - engem legalábbis - nem hagynak nyugodni. Teljen el bármennyi idő, bennem maradnak, belém égnek valamilyen módon, és addig nem nyugszom, amíg a végükre nem járok. Akkor is, ha a világ közben a feje tetejére áll.
Általában meglepem magamat ezekkel a dolgokkal. Mert mi a francot érdekel engem példának okáért, hogy olyan emberek, akikkel évek óta nincs semmi kontaktom merre járnak, mit csinálnak, hogy élnek, bla-bla...?
Aztán ma megértettem. Mert ahogy épp valami ilyesmiről informálódtam nagybőszen, kihasználva a Zinternet adta szolgáltatásokat, egyszer csak összeállt egy kép.
Nem írom le, micsoda, legyen elég az hozzá, hogy vérlázító, ocsmányronda, kezemet-ökölbe-szorítós kép.
Mindemellett egy nagyon érdekes kép ez. Benne van az én örök jóindulatom, jóhiszeműségem; egy csipetnyi abból, hogy mit tud okozni az erőszakos ragaszkodás; ugyanakkor megmutatja azt is, hogy hogyan lehet visszaélni a másik ember felétel nélküli bizalmával és elfogadásával.
Évek teltek el azok óta a bizonyos események óta, amikről most lehullott a lepel - én mégis mindmáig nyomoztam. Nem tudtam, mi után, de valami ösztön-szerű késztetés egyre-másra visszavezetett a témához, én pedig nem tudtam megbékélni nélküle. Sokszor még álmodtam is róla.
Ma rádöbbentem miért. Mondják: aki keres, az ne lepődjön meg, ha talál. Nos, én találtam: foltot, nem is kicsit egy feddhetetlennek tűnő vásznon; (még mindig csak kétes, de azért viszonylag egyértelmű) bizonyítékot arra, hogy egy ember nem tud kibújni a bőréből, és tökéletesen megváltozni a megoldásaiban, döntéseiben, gyávaságában - és valószínűleg nem is akar, mert ezekkel az eszközökkel élni egyszerűbb és fájdalom-mentesebb.
Azt hiszem, egy nagyon rég óta húzódó szakasz az életemben a mai nappal végérvényesen véget ért.
Be tudok tolni egy újabb fiókot, és rá tudom írni a címkét (bár utálom a "címkézést"...): Feldolgozva.
Feldolgozva eseményi szinten - mert végre minden adatnak a birtokába jutottam, így egyértelművé vált az egyes szereplők valós ténykedése és jelleme az események során. És feldolgozva lelki szinten - mert már nem nyomaszt az az ellentmondás, ami ki tudja, mióta feszített belülről; függetlenül attól, hogy az Élet már régen meghaladta az akkori kérdéseimet.
Sokszor, sokan mondták már nekem, hogy a múltban történt dolgok okai, céljai, belső erői után kutatni felesleges; ami volt, elmúlt; és ha a múltban élek, arra nézek, akkor seggel előre fogok beletolatni a jövőbe.
Való igaz. A múltnak nem szabad túlságosan nagy jelentőséget adni a jelenben.
Ugyanakkor mindenkit arra buzdítanék: ha valami megmagyarázhatatlan erővel foglalkoztat, és nem hagy nyugodni a múlt eseményei közül, engedd meg magadnak azt az oktalan és irracionálisnak tűnő kilengést, hogy utánajársz. És igen, lesznek, akiknek ezt nehéz lesz megindokolni, vagy megmagyarázni. De ezzel ne törődj. Mondd, hogy szükséged van rá.
Mondják: a múlt eseményei után kutatás "beteges". De amikor végül megtaláltad minden egykori kérdésre a magyarázatot, akkor nyugodtan fogod rátolni a fiókot az egész kérdéskörre; biztosan tudva, hogy soha többé nem nyílik ki, és Te végleg megszabadultál tőle. Még csak rá sem kell zárnod erőszakkal. Egyszerűen elmúlik, és Te boldogan, és teljesen tiszta lappal nyithatsz a jövő felé.
Nem nyitogatja már az úgynevezett humánspecifikus motiváció: a mindent-megérteni akarás ereje, azaz az EGÉSZSÉGES kíváncsiság.