Tudom, a kérdésfelvetés hasonlóan velős, mint, ha azt feszegetném: mi az Élet értelme.
Nos, Kedves olvasó, ne várd a végén, a (rám oly jellemző, hogy szinte már trade mark-om lehetne) csattanóban, hogy mellékelem a térképet, ami elvezet majd a totális eufóriához. (Mellesleg: akinek van ilyen térképe, megköszönném, ha a megjegyzéséhez csatolná...)
Mindenesetre be kell számoljak Nektek saját kis élményeimről az üggyel kapcsolatban.
Az utóbbi időben nehézkesen állt az öröm ügye minálunk. Alighogy egy kis erőre kapott, megvetette a lábát a szívünkben-lelkünkben, azonnal a vállunkra ült a Bosszúság, Idegesség, Betegség, Fáradtság vagy a Szomorúság Démona, elkergetve a csöppnyi, belopódzó derűt.
Mi mindvégig hittünk benne, és harcoltunk érte. Mindhiába. Minden napra, szinte minden órára jutott egy esztelen feladat, egy apró bosszúság, egy komoly érvágás, egy szorongató kétség. Nehéz volt ilyen feltételek mellett Embernek, Társaknak maradni.
Aztán tegnap reggel az orrunkra sütött a napocska, és mi elindultunk nagyot álmodni. Fák között barangoltunk, dombokat másztunk megy, sáros lett a cipőnk, nyirkos a hátunk, ránéztünk magasról a tájra, a miénk lett a vár, és a többieké a lekvár.
Itthon aztán elkészült egy nagy ibrik madártej az elégetett energia pótlására, utána pedig ment a társasjáték éjszakába nyúlóan. Vesztettünk, mégis jó volt játszani. Mert bár kint, a nagybetűsben senki nem hirdet eredményt a végén, mégcsak tábla sincs, ahonnan leolvashatod magad, mégis sokkal inkább megérzed - hiszen az sorsodat formálja -, ha épp vesztesz, vagy ha csak vesztésre állsz. Jó volt veszteni, mert végre nem volt tétje. Csak az izgalom kedvéért versenyeztünk.
Ma reggel úgy ébredtem, mint egy hosszú, nyomasztó álom után. Boldog, felszabadult lélekkel, szabadon és gondtalanul. Hetek, talán hónapok óta először.
Mosolygunk ma is egész nap.
Nem tudom, mi történt.
Talán a hegyek teszik.
Talán csak - valami rejtett tartalék erővel - mi magunk. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése