Az Változás bolondja

"You've built it up and tear it down.
There's no reason to follow you..."

Roxette-tribute koncerten voltam csütörtökön. Ezt épp nem játszották. Most mégis eszembe jutott...
A magamfajta izgága őrülteknek néha irgalmatlanul, mondhatni kibírhatatlanul nehéznek tűnik egyhelyben megülni. Ha odakint kisüt a nap, belül azonnal megmozdul valami, és legszívesebben egyszerre 8 felé szaladnál, de aztán eszedbe jut, hogy mégis inkább 9...Közben az ebéd fő, rotyog a holnapi étel, a mosógép már a centrifugánál tart, és a szakdolgozatnak is hiányzik még néhány elemi része.
De Téged ezek momentán nem érdekelnek. Mégsem rohansz, ezerfelé szórva a mosolyodat, sziporkáztatva a kreativitásod és hegyeket mozgatva az energiáddal.
Nem mész, mert...mert nem tudod eldönteni, hogy a 9 közül melyik ötletet, melyik sugallatot, melyik kecsegtető alternatívát válaszd. A gondolatok összecsomózódnak a fejedben, Te pedig ülsz, ahogy csak egy másfél éves tud, ha kidobta a rácsos ágy rácsain a játékát, és lebiggyesztett szájjal konstatálod, hogy nem nagyon van merre.
Ilyenkor már kár elindulni is. Semmi nem lesz olyan, mint az összes alternatíva nagyvonalú szintézise volt e fejedben, ahol megnyíltak tér-idő kapuk, ahol egyszerre lehet fűben olvasni és koncerten tombolni, azután közvetlenül már úszni a kedves, kis folyóban, aztán sziklára mászni és kreatívkodni egyszerre. Nőnek, csinosnak lenni, és bokáig állni a sárban, nevetni mindenen, feltenni a napszemüveget, és egyszál övtáskával elstoppozni a világ végéig, meg vissza.
Tudom, Tőlem szebbet-jobbat-komolyabbat vártatok, dehát ilyen vagyok, no.

És ez a folyamat - szinte ugyanilyen kétségbeesett intenzitással - az Élet nagy dolgaival is lejátszódik néha - igaz, ritkábban. Nem építő ámokfutás ez - mert hogy ámokfutás, azt bátran beismerem - sokkal inkább rombolónak élheti meg mind a környezet, mind a holdkóros maga.
Fények-hangok-képek vonzanak eltúlzott vonzerővel, józan észt és szokásokat nem ismerve, tűzoltó leszek, katona, s vadakat terelő juhász...de ha ez egyik sem, akkor is legalább terepjárós óvónéni valahol a tanyavilágban; full-time túra-vezető; angol nyelvterületi vendégmunkás; elismert szakértő; végzet asszonya; hivatásos naplopó és világutazó; az univerzummal egyesülő remete; szabadúszó élmény-hajhász - és leginkább mindez egyben. De legalábbis kávé-hegyeket akarok inni, hetekig nem akarok aludni, zsebből akarom megváltani a világot, és csípőből hódítani az összes pasast, aki csak létezik, csakis avégett, hogy aztán elegánsan pöckölhessem el mindegyiket (természetesen Zoli kedvéért); szeretném lógatni a lábamat a világ végén; rock-bandában énekelni; egyhuzamban annyit menni, amennyit csak kell, és közben fejben eggyé válni az éltető erőkkel; megnézni minden filmet, amit csak Zoli ajánl (mert még nem csalódtam benne); és figyelni minden napfelkeltét.

Sajnos mindezek szinte soha nem találkoznak a józan, polgári értékek rendjével; a tisztes, kereső élettel; azzal, ahogyan a világ működik; azzal, ahogy a környezet tolerál; azzal, ameddig a mindenkori takaró ér; azzal, ahogy lehet, azzal, ahogy valójában - figyelembe véve a körülményeket is - érdemes élni.
Belátom, elismerem, és szögre is akasztom ezeket a "lázálmokat", nincsen ebben hiba. Az ebéd fő, rotyog a holnapi étel, a mosógép már a centrifugánál tart, és a szakdolgozatnak is hiányzik még néhány elemi része.
Csak egy utolsó kérdés...: Nem lehetne szó legalább egy icipici világvégén láblógázásról...? Na jó, csak egy ötlet volt...