Harmónia

Reggel 6 óra 50 perc. Az ébresztő felvijjog. Kelni kell, ez olyan biztos, mint ahogy az is, hogy holnap 4-kor fogod ugyanezt tenni.
Mókuskerék reloaded, mosás, teregetés, hajtogatás, csomagolás, átgondolás, telefon, tanítás, városban rohangálás. Még a mászást is lemondtam. Haza kell jönni, pihenni kell, pihenni-pihenni-pihenni, hogy holnap annyit adhassak magamból, amennyit kell.
Kibotorkálás a konyhába a napi betevő koffeint után nézvést. Az étkezőben szétszórt űrlapok: tegnap fejeztem be a szakdolgozatomhoz szükséges adatok digitalizálását. Holnap ráereszthetném az SPSS-t, ha nem mennék evezni éppen...Talán így is ráeresztem este, evezés után. Vicces kép lesz: állig felöltözött túravezető lány nyomkodja a laptopot egy sörpadon, didergős tavaszi naplementében egy tök kihalt kempingben...
Össze kellene pakolni ezeket itt - gondolom, hiszen a lakás többi részében is olyan szép rendet sikerült hagyni, dacolva Dáviddal, Zolival és ünnepekkel.
Aztán kiérek a konyhába, és elfog a lelkiismeret-furdalás az előbbi gondolatért. "Dacolva Zolival"...ez eddig helytálló megállapítás lehetett volna, legalábbis én szentül így hittem.
Tévedtem. Vagy én nem vettem észre eddig valamit, vagy ő vett észre egy-smást hirtelen. A lényeg: a konyha ragyog.
Valóban, emlékszem, tegnap, amíg én adat-bevittem, addig ő vagy 3 órán át szöszmötölt odakint, és tényleg feltűnt, hogy ennyi ideig csak nem kutat a hűtőben élelem után.
Nem, gonosz vagyok, igazából mondta is, hogy kicsit kitakarítja a hűtőt. Én pedig megkértem rá, hogy csak annyira tegye most, hogy maximum egy adagot kelljen elmosogatnom utána, mert már eléggé kifáradtam a szakdolgozatos excel-tábla feltöltésében. Meg különben is.
És igen, valóban mondta, hogy nem azért csinálja, hogy plussz munkát csináljon nekem, és hogy majd igyekszik.
De hogy ENNYIRE?!?
Mert bár azt hittem, hogy talán észre sem veszi, hogy végre napok óta teljes rend van a nappaliban, és hogy a kamrában újabban bármit meg lehet találni; hogy elengedi a füle mellett a megjegyzésemet, miszerint lassan kiporszívózok, hogy ne gyűljön fel megint 3 heti dzsuva; és hogy egyáltalán nem izgatja, ha a konyhában már nem lehet elférni a szemetes-zsákoktól; valójában ezek a dolgok számára is fontosak; amit teszek értük, vagy ellenük, számára is értékes.
És bár eszméletlenül utálja a munka utáni második műszakot ő is, a vállamnak veti a vállát, és bizony segít, amikor látja, hogy átcsaptak a fejem fölött a hullámok.
Ennél szebb ajándékot nem is kérettem volna mára.
Köszönöm, Kedves!