Napi Coelho:

"Az utazás soha nem pénz, hanem bátorság kérdése." Paulo Coelho



2010. július 4., vasárnap

Mélység-élesség

Blogot olvasok. Ismeretlen ismerősét; aki ismer, tudja kiét, bár senki (magam sem) értem, miért.
Párkapcsolatokról van szó. Helyes, jó, boldog utakról és eltévelyedő, nehéz, szétszakító ösvényekről.
Ülök, és gondolkodom. Gondolkodom, hogy miért nem találunk egyenes, napos, sík utat mi, akik valóban a lehető legtöbbet megtesszük érte. Mi fáj egymásban, mi fáj önmagunkban, amitől nehéz mellkassal alszunk el éjjel; amitől gyakran nem jön spontán mosoly az arcunkra, amikor más önkéntelenül felkacag.
Valaha, több, mint egy évvel ezelőtt Iza (a pszichológus) megkérdezte tőlem, vajon mikor határoztam el, mióta tudom biztosan, hogy én ebben az életben már soha nem leszek boldogabb. Némi hókusz-pókusz révén arra jutottunk: valamikor még magzat koromban, édesanyám pocakjában, születésem előtt.
Akkoriban még nem élhettem meg valós, elemi boldogságot. Saját magam által generált, tudatosan megélt, tökéletesen átélt örömöt.
Sokat gondolkozom újabban, miért nem vagyok képes mosolyogni, amikor mindenki nevet; miért élem meg tragikusnak, ami más számára csak egy pillananyi momentum; miért akadok fenn olyasmin, ami más számára egy vállrándítással el van intézve.
Gondolkozom, hogy miért élek úgy, mint akinek esélye sincs a boldogságra, és ezért fásultan, beletörődve már a próbálkozást is feladta.
Iza azóta már nem az életem része - úgy érzem, nem benne rejlik a segítség; a megoldás bennem van, belőlem kell származzon.

És valóban és mélyen hiszem, hogy képes vagyok a változásra. Hogy egyszer, egy szép napon képes leszek elhinni, hogy igenis VAN BOLDOGSÁG számomra is ezen a földön; hogy van helyem, és nekifuthatok kitárt karral a világnak, mert az ölelésemre ölelés felel majd.

Nem akarom feladni, mert az elmúlt év tapasztalata azt mutatja nekem: már közel járok. Sokat fejlődtem, és azt hiszem, már átéltem egyszer-másszor a felhőtlen boldogságot.
Olyasmi ez, amit nem lehet erőből. Engedni kell, hadd menjen. Át kell engednem magamat a hitnek, a lehetőségeknek.
Veszek egy mély levegőt, és belevetem magamat.

1 megjegyzés:

  1. Szerintem a boldogság nem egy cél, s nem a főcél, hanem egy velejáró mellékhatás.

    Azért gondolom ezt, mert én minden alapvető dolgot az ősembertől vezetek le.
    Kifejlődött a homo sapiens, s több ezer évig eszébe sem jutott, talán hangzója, sem volt a boldogság érzésének kifejezésére. Az örömérzésre volt, de többre nem.
    Én, ha a boldogságot akarom leírni, rendszerint filmkockák indulnak el szemem előtt, melyben minden szépen, vidáman, konfliktus mentesen zajlik.
    Ezek szerint tehát a boldogság, vagy az én boldogságom relatív, ahhoz az elképzelt fimhez viszonyított? Igazábol én ezt sohasem tudtam lerendezni magamban, ezért inkább Madách-al magyarázom, nyugtatom meg magam, és nyalogatom a sebeimet. "Az élet célja a küzdés maga."

    És bizony ez egy küzdősport valóban, szóval akkor minden rendben van.

    Vagy inkább az lehet a boldogság, hogy szeretni és szeretve lenni? Hát ezt meg úgysem lehet irányítani, motiválni. Sőt nem is érdemes. Ez csak úgy jön, mint a nap sugara. Rád mosolyog. S ebben a halmazban idegen a megfelelés kényszer, az elvárás, a reménykedés, az értékelés, a minősítés, a mérlegelés, az igazságérzet, a méltányosság, és az efféle dolgok.
    Szóval egy mellékhatás. E mellékhatások tekintetében viszont nem tudjuk megkérdezni orvosunkat, gyógyszerészünket. Azért nem, mert ez esetben magunk vagyunk orvosunk és gyógyszerészünk. Na de miért ne tudnánk megkérdezni magunkat? Kérdezzük meg magunkat, s higyjük el válaszainkat: Bízzunk magunkban, s akkor jó lesz a mellékhatás.

    VálaszTörlés