Pirítós-kenyér az fiktív egybegyűltekhez

Aki nincs otthon a családi szókincsünkben, most vakarhatja a fejét.
Pirítóskenyér a neve nálunk a pohárköszöntőnek (angolosan: toast, értsd tószt), mely általában ünnepi alkalmakkor hangzik el.
A múlt héten már elkönyvelhettünk belőle egy jópárat. Némileg kapatosan a Nádfedelesben, diplomaosztó után ittunk Rám, és az Öreganyám térdekalácsára (ami nélkül ez az eredmény nem születhetett volna meg), az ELTE wc-deszkájára és már ki emlékszik, mire még.
Úgy látszik, ez valamiért ilyen tósztos időszak. A mai napra is kinéz egy-néhány köszöntő, nem is beszélve a holnapról...
Ha nem is emiatt, de elgondolkodtam. Az elmúlt hónapokban annyit kaptam, annyit tanultam, annyi teherhez kaptam segítséget jónéhány hozzám közeli személytől, amennyit talán még sosem. Nem a szeretteim változtak jóságos tündérekké hirtelen - vélem, hogy ők eddig is jóságos tündérek voltak.
Sokkal inkább én nyíltam meg a felém nyújtott kezekre, a kedves szavakra, a meleg ölelésekre mostanság. Mert rádöbbentem, hogy vannak dolgok, amik nem mennek egyedül. És vannak dolgok, amik sokkal jobban sülnek el, ha nem egyedül szenvedek velük. Aztán olyan dolgok is vannak, amikhez szervesen szükséges egy másik ember aktív, esetenként passzív, de mindenképpen odaadó jelenléte. És vannak helyzetek, amikor igenis szükséges ezt a segítséget, jelenlétet, figyelmet kérni; egyáltalán nem elegendő könnybe lábadt szemmel, felhúzott térdekkel várni rá. És egyáltalán nem etikus dolog ugyanilyen kondíciók mellett megsértődni, amikor a környezet nem találja ki, hogy mire is lenne szükséged.
Hetek, maximum egy-két hónap óta tanulom, hogy milyen segítséget kérni. Pontosabban azt, hogy ezt egyáltalán lehetséges. Nem omlik rám az ég tőle; nem csökken drasztikusan a presztizsem; nem néznek hülyének; nem kerülök tőle még ramatyabb helyzetbe. Tanulom, hogy a kérés legalább olyan természetes működésmód, mint az adás. Sokszor éppen egymás kiegészítői.
Régen, ha gondom, problémám, "hasfájásom" volt, elvonultam, és kivártam, hogy a helyzet megoldja magát; vagy megoldjam én; vagy valaki teljesen magától és önszántából a segítségemre siessen. Boldogtalan, reménytelen évek voltak ezek, mert nem mertem bízni senkiben annyira, hogy megosszam vele a gyengeségem - azaz nem mertem bízni saját magamban, hogy gyengén, elesetten, kisemmizve is érek valamit annak a bizonyos másiknak. Hosszú évek - felnőtt életem nagy része - teltek el így. Míg kifelé a társaság középpontja voltam, barátokkal és jó ismerősökkel körülvéve, addig belül gyakran magányos farkasként kerestem az utamat és a megoldásokat.
Katartikusan felemelő érzés megtapasztalni, amikor nagyon hosszú évek folyamatos és egyedüli felelősségvállalása után egyszerre sorban lehullanak a terhek a válladról. Idén nyáron - május vége óta folyamatosan - ezt a csodát élem meg nap mint nap.

Villanások:

Bogi felveszi az odavágott pénztárcát-forgalmit a földről, és elteszi. Megérti, hogy most el kell mennem egy kicsit futni.
Dávid nyomatékosan felszólít, hogy NE menjek sisak nélkül biciklizni; hogy NE másszak elölbe sziklát; időnként, ha kérem, megölelget (tudom, érzelgős.) Ja és iszonyatos kínok között bár, de kioperálja a szennyeződést a sebemből, és nem engedi, hogy más nyúljon hozzá; valamint az ölében visz fel az emeletre, amikor nem nagyon tudok járni.
Tamás felajánlja, pusztán barátságból megszakérti a nélküle működésképtelen programomat.
Balázs nagyon megölelget, amikor megérzi, hogy ki vagyok éhezve az emberi melegségre. És nem csak sört hoz nekem, hanem jegeskávét is.
Csaba újra felkelti bennem az intellektuális igényt azzal, hogy "értőnek" hív egy saját munkájához.
Zoli átvállalja a házimunka egy részét, hogy kipihenhessem magamat. Olyan ajándékokkal, meglepetésekkel, tervekkel, kedvességekkel halmoz el, amelyekről fogalmam sem lehetett korábban.
Frodó nettó nemtudomhány órát telefonál és ímélezik, hogy minél többen legyünk holnap. (Hohó, ez Zolira is igaz.)
Dóri kimosva juttatja vissza a pólómat.
Drozi olyanokat mond, amitől fülig sárosan is nőnek érzem magamat.
Bogi anyukája megüzeni, hogy legközelebb is mehetek beszélgetni, és még vacsorát is kapok.
Annamari kitörli a gyerkőcök fenekét, mert valahol belül érzi, hogy iszonyodom tőle.
Zsani nekem adja a nyakláncát.
Guszti felköszönt szülinapomon (egy nappal korábban, hihi).
Az egész lakásotthonos csapat sorbanáll pusziért (pedig nem tettem kötelezővé, komolyan).
Mindenki eszik a levesemből.
Apu az ajtó előtt vár a szakdolgozat-védés után.
Nagyapáék úgy fogadnak, mintha nem ignoráltam volna őket majd' másfél évig.
És a szülők, a pedagógusok elismerik a munkámat - szavakban, bonbonban, illatos szappanban, értő mosolyban.

Azt hiszem, mindezt egy tósztban nehéz lenne elmondani; mert hosszú is, talán unalmas, és mindenképpen érzelgős. Mindenesetre szeretnék holnap valami ilyesmit mondani azoknak, akik ott lesznek, hogy hallják.
Még kitalálom, hogy hogyan lehet frappánsan, érdekesen, kevésbé rózsaszínű-nyúlósan, és sokkal kevésbé komolyan véve magamat.
A végén még rájönnek, hogy érzelgős, gyenge vén trotty lettem.
No, ennyit a gyengeségről, és annak felvállalásáról. Van még mit tanulnom...:)