"Halott virágok illatát
Nyögik a fák,
És megrázkódik a táj:
Valami véget ért. Valami fáj."
Kényelmes ágyban, hátamat puha biztonságnak vetve írok. Mellettem a párom szuszog nyugodtan, ütemesen. Nincs okom aggodalomra, sem elégedetlenségre - béke van bennem és boldog nyugalom.
Valami bennem mégis motoszkáltatja a régmúltat. Rég-, írom, pedig csak néhány év távlatáról van szó...
Gyönyörű őszben suhanok keresztül a tájon. Az orromban frissen begyújtott kályhák kémény-illata, a szemem előtt meleg alkonyi fények tündökölnek. Kell már a pulóver, de a kabát még meleg; elkel már a puha sál, ami selymesen átölel. Nem nagyon van hová menni, de bizton tudom, hogy van Kivel; a problémák elrebbennek, eltörpülnek; majd biztosan lesz valahogy.
Vasalt férfiingek a majré-vason. Vállra vetett lány gitárral a másik kézben. Órákig nyúló meleg és megnyugtató telefonok. Instant költözködés a két karommal, és egy ronda kis zug, ahol magunk lehetünk - ha és amikor. Vér és verejték. Rosszkor érkező riadt kicsi lány. Éjféli kávék. Ikea-dizájn napi nyomor. Úszás az októberi Dunában és kergetőzés csakéntudomhol. Csütörtöki bulik. Utazós zenék. Lábról leesős gyengeség a Wesselényi utcában. Éjjeli keresés-találás Turán. Viva la vida, cserbenhagyásos gázolás és fejjel előre érkezés oda, ahová senki sem hívott. Első éjszaka az autópálya mellett. Cigányélet. Felelősségvállalás más tetteiért. Benzinpénz. 17 perc és 100 perc 24 órán belül ugyanazon a távon. És kilesett cigaretta bizonysága az erkélykorláton kihajolva.
Nutellás croissant. Édes, de már-már émelyít. Soha nem tudtam már jó érzéssel megenni utána. Akkoriban minden reggel fülig kikentem magamat vele. És azt hittem - tudtam - ,hogy ez a boldogság; hogy ez a szabadság. És valóban lehetséges, hogy az is volt.
Több, mint nosztalgia van ebben az írásban. Személyektől és konkrét élethelyzetektől függetlenül még mindig iszonyúan fáj. És félek tőle, hogy fájni fog, míg világ a világ.
Nem az elvesztett személyek, vagy lehetőségek marnak belül - sokkal inkább az ottvesztett illúziók egy férfi oltalmazó karjáról, és két tökéletesen egymásnak rendelt szellemről. Az egyféle és változtathatatlan, részrehajlás és torzítás-mentes IGAZSÁGRÓL, amit egy férfi egy nő szemébe mond, fülébe suttog. Egy helyről, ahol mindig sütnie kellene a napnak. Áldozatokról, amik csak utólag váltak azzá. Megérzésekről, amik csak később igazolódtak hátborzongató pontossággal.
Belül valahogy mindig tudtam, éreztem. Hajnalban az íjász-pálya és az akkor még meg-nem-épült csónakház között is; a Nagyerdőn is; a HÉV-en ücsörögve is; és még számtalanszor.
Mégis mentem vakon, hittel, teljes és tökéletes odaadással a bizonyos szomorúság és gyötrelem felé. Mert ezek - ha nem is ilyen nyúlfarknyi idő után, de azért előbb vagy utóbb - bizonyosak voltak.
Értem is akkori önmagamat, meg nem is. Talán néha kicsit belehalnék ebbe-abba, ha nem tudnám ezt a megölő-megerősítő "élményt" magam mögött. Mert kérgesebb, acélosabb lettem tőle, az már biztos.
És kicsit gyanakvóbb, egy mákszemnyivel kevésbé felszabadult is, azt hiszem.
Várom az őszt, és a legszentebbül remélem - a legvadabbul akarom és lélegzet-visszafojtva vágyom -, hogy ne az az ősz szülessen újjá benne - hogy kapjak végre egy olyan őszt, ami feledtet minden eddigi emlékezetes-fájó őszömet. Ami - hasonlóan az akkoriakhoz - megtisztít, és talán kicsit át is formál a katarzisában.
Érzem gyűlni magamban az erőt. A felejtéshez. És az emlékezéshez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése